Barkácsolt mesevilág

Joseph Cornell története még a sok különleges históriát ismerő huszadik századi művészettörténetben is egyedülálló helyet követel magának. Joseph Cornell úgy lett világhírű képzőművész, hogy semmilyen művészeti iskolát nem végzett (ez még nem annyira ritka, de azért figyelemre méltó), és életében egyetlen ecsetvonást nem tett, de még csak egyetlen vonalat nem húzott a ceruzájával. Joseph Cornell textilvigéc volt, mint az apja, és a nehéz napi munka végeztével hazatérve, amikor ellátta idős édesanyját és beteg öccsét, és megvárta, míg álomba szenderülnek, kiült a konyhaasztal mellé, és barkácsolni kezdett. Fúrt, faragott, ragasztott, illesztett, kukákból kimentett tárgyaknak adva így új értelmet. Joseph Cornell éjszakánként ébren álmodott magának egy világot, ahol jól érezhette magát, ahelyett a világ helyett, amelyben élt s amely idegen volt számára. Átrepült évszázadokat és óceánokat, és a New York közelében lévő konyhaasztal helyett a reneszánsz Firenzébe vagy Őrült Lajos Bajorországába álmodta vissza magát. Életet lehelt az élettelen tárgyakba, új dimenziókat és értelmezéseket nyitott, miközben (látszólag) csak kinyitott egy fiókot egy faliszekrényen, és teleszórta csillámporral, mondjuk.

A művészettörténet kínjában installációnak vagy kollázsnak mondja ezt a barkácstevékenységet, melyet Joseph Cornell szakadatlanul kifejtett, s mellyel (egy idő után) elnyerte Marcel Duchamp barátságát és a Warhol-nemzedék csodálatát, akik szívesen tekintették előfutáruknak. Mindenesetre elmúlt negyven, mire első műve elkelt (néhány dollárért), s ő a konyhaasztalról átköltözhetett a garázsban kialakított „műterembe”.

Mostanra meg a Kunsthistorishes Museumba költözött – hamar meghódítva a közép-európai szíveket apró tárgyainak. És bizonyítva, hogy a művészet az egyéni látásmód és a közösségi befogadás kettősségéből áll csupán. Amit közönségesen szerencsének szoktunk mondani.

Nádas Sándor