Balra át!
Tony Blair színre lépéséig a brit Munkáspártnak egyetlen szent tehene volt: az újraállamosítás. Mármint annak a vagyonnak az újbóli köztulajdonba vétele, amit Mrs. Thatcher kormányzása idején privatizáltak. Blair „új szent tehene” ennek épp a fordítottjára sikeredett: a győztes szocialista vezér töröltette a párt alkotmányából azt a passzust, amely a Labourt elkötelezte az ipar, az energia, a közművek, a vasút stb. állami tulajdona mellett. Ehelyett kiállt a virágzó magánszektor mellett. Most mintha megint a régi vágású szociknak állna a zászló.
Köztudomású, hogy a minapi választási vereség után Ed Miliband, a Munkáspárt vezére lemondott, és szeptember 12-én a pártnak új vezért kell választania.
Mint ez már Miliband idején is látható volt, a középutas „blairizmusnak”, melyet tíz éven át a volt miniszterelnökön kívül utóda, Gordon Brown is képviselt, nem sikerült olyan fokon beépülnie a brit baloldal szellemiségébe, hogy a párt önazonosságának a II. világháború után lefektetett talpköve, azaz a köztulajdon „szentsége” végleg megrendüljön.
Ugyanis a négy vezérjelölt közül ez idő szerint majdnem behozhatatlannak látszó előnnyel vezet a Labour szélsőbaloldalának egyik veteránja, Jeremy Corbyn. Aki késznek mutatkozik arra, hogy a pártalkotmány nevezetes IV. cikkelyéről újranyissa a vitát.
Corbyn ugyan 32 teljes éve ül az alsóházban mint a nem éppen gazdag észak-londoni Islington választókerület képviselője, szűkebb pátriáján és a parlamenti politizálás belső körein kívül alig valaki hallotta a nevét. Pártbéli népszerűsége is inkább fikció (volt), mint valóság. Jellemző, hogy óriási nehézségek árán tudta csak megszerezni 35 képviselőtársának ajánlását ahhoz, hogy egyáltalán felkerüljön a vezérjelöltek listájára.
Ami történetesen ráfér. A „balos” veteránnak három ellenfele van, fajsúlyra egyikük se ér többet, mint ő. Legyen az a munkáspárti árnyékkormány bármelyik tagja: Andy Burnham, avagy két hölgy, Liz Kendall és Yvette Cooper. Olvasóim ne pironkodjanak, ha nem hallottak ezekről az emberekről: amíg csak napirendre nem került Miliband utódlása, legfeljebb a brit politika hivatásos elemzőinek lehetett fogalmuk, hogy ők négyen mivel vétették magukat észre a Blair–Brown–Miliband-érában.
Arra a kérdésre, hogy Corbyn mivel rúgtatott a többiek elé, változatos válaszok kínálkoznak. Én a legfontosabbnak azt a „történelmi pillanatot” gondolom, amikor a baloldalinak elkönyvelt szakszervezetek őmellette álltak ki.
A nyolcvanas évek munkáspárti zűrzavara (és Mrs. Thatcher diadalmas országlása) óta a szakszervezetek elveszítették királycsináló szerepüket. A thatcheri privatizáció amúgy is megritkította soraikat, a szakszervezet-ellenes törvénykezés lefagyasztotta erejüket, Tony Blairnek és társaságának pedig végképp elege lett abból, hogy a brit Munkáspártot csak a szakszervezetek (közelebbről: a szakszervezetek anyagi támogatásának) túszai vezethetik. Úgy fest, a munkásosztálynak ezek a fellegvárai most megérezték, megint fölvirradt az ő napjuk. Az, aki erősebb államot, erősebb állami tulajdont, erősebb állami beavatkozást igényel, végtére is az ő emberük.
De az ügy ennél szélesebb, akár európai kontextusba is helyezhető. Mert mit mond Corbyn, illetve a kampánystábja? Nem kérünk a megszorításokból, nem kérünk a neoliberális gazdaságpolitkából. Végképp nem kérünk abból, hogy Nagy-Britanniát ideológiailag visszatolják a Thatcher-korszakba, amikor a piacot szentté avatták, és a nemzeti vagyon újraosztását a lehető legleplezetlenebb adópolitikával tolták el a bérből és fizetésből élők kárára, a tőketulajdonosok javára.
Ugyanazt mondják, mint a Sziriza Görögországban, a Podemos Spanyolországban, sőt a „sandersizmus” (Bernie Sanders szenátor neve után) az Egyesült Államokban. Nem egészen ok nélkül.
George Osborne, Cameron miniszterelnök pénzügyminisztere a folyó és a következő évben körülbelül a magyar éves GDP egyharmadára rúgó (kb. 12 ezer milliárd forintnyi) állami vagyont kíván privatizálni, miközben szépen visszavágja a köz számára legfontosabb szolgáltatások – oktatás, egészségügy – állami támogatását. Még a szociális bérlakásokat is dobra veri. A megjelölt cél: az államháztartás rendbetétele, a deficit és az államadósság csökkentése.
A cél a Corbyn-tábor szemében haszontalan öncél, mert belőle se növekedés nem lesz, se új munkahelyek nem teremtődnek. Úgy bizony. A kérdés csak az: mit ajánlasz helyette? Sajnos azt kell mondanom, hogy a gyógymód, amit Corbyn ajánl, voltaképp semmi újat nem kínál. Növeld a közkiadásokat! Adóztasd meg kegyetlenül a tőketulajdonosokat és a földbirtokosokat! Államosítsd a vasutat és a közműveket! Vidd ki a magántőkét az egészségügyből és az oktatásból! Tedd ingyenessé az amúgy valóban kirívóan drága felsőoktatást!
No de miből? Az ilyen gazdaságpolitikának még a „prolik” szemében is kevés hitele van. Színtiszta populizmus. De legalább „hűségesen” baloldali, mondják sokan, mert ahogyan a blairizmusra is rá lehetett unni, Cameron és Osborne se fog keveset tenni azért, hogy eltérítse Nagy-Britanniát attól az egyensúlytól, amely a jobb- és baloldal évtizedeken átívelő kompromisszumain nyugodott. Előbb-utóbb őket is megunják, igaz, erre 2020 előtt bizonyítékot nemigen fogunk találni, minthogy a legközelebbi általános választások éppen akkor lesznek esedékesek.
És ezen a ponton vagyok kénytelen nyugtázni, hogy a Corbyn-vita – ha nem is a Munkáspárton belül – az angyalok szárnyáról folyik. Voltaképp édesmindegy, hogy az új vezér megválasztásával merre hajol el „most” a brit baloldal. Cameron konzervatívjai reggeltől estig dörzsölhetik a tenyerüket, hogy a hagyományos nagy ellenzék szétszakítja önmagát.
Meglehet, a Munkáspárt jegyzékbe vett tagjai, szavazói Corbynt választják, de a párt parlamenti frakciójának döntő többsége Corbyn-ellenes, és ez annyit jelent, hogy a parlamenti vitákban majd szépen a konzervatívokkal szavaznak, de legalábbis tartózkodnak.
A brit alsóházban egészen különleges helyzet állhat elő: Cameronnak nem marad „egészséges ellenzéke”. Marad tiszta ellenzéknek a legutolsó választásokon épp a Munkáspártot „kinyíró”, nacionalista Skót Nemzeti Párt (SNP), amely ugyan nem törzsökösen baloldali, de a Thatcher-korszak emlékeit őrizve (a megsemmisített állami ipar java része Skóciában koncentrálódott) eltökélten konzervatívellenes. Az SNP az egyetlen párt, amely az ugyancsak kicsit balfelé tolódott és jelentéktelenné vált liberálisokon kívül bizonyosan ellent fog állni a Cameron-kormány minden olyan igyekezetének, amely a maga takarékossági mániáját Skóciára is ki akarja terjeszteni. A devolúció folytán ezt még meg is teheti.
P. S. Jeremy Corbyn nagyon jómódú értelmiségi család sarja. A baloldaliságot otthonról hozta, elektromérnök apjától és matematika-tanárnő anyjától, akik a spanyol polgárháború köztársasági híveiként ismerkedtek, szerelmesedtek össze. NATO-, unióellenes és palesztinbarát. A fiai is azok. Ez a legjobb brit hagyomány. A szélsőbal utánpótlása mindig is a felső középosztályból, ha nem épp az arisztokráciából érkezett.
