Balkáni ködök – Délen bármi megtörténhet
December 19-én felavatták Joszip Broz Tito jugoszláv vezető szobrát Podgoricában, Montenegró fővárosában. A polgármester azzal adta át az emlékművet, hogy az egykori partizánvezér, Jugoszlávia miniszterelnöke, majd elnöke az antifasizmus megtestesítője, s ez az eszme országa valamennyi népe önazonosságának alapja. A tudósítások sok idős és középkorú férfit mutattak, akik dicsérték a hajdani pártvezetőt, és azt mondták, hogy ő mindig testvériségre és egységre buzdította Jugoszlávia népeit. Annak a Jugoszláviának a népeit, amely száz éve jött létre az első világháború után, s amely lassan harminc éve nem létezik.
Van viszont jugó nosztalgia szinte mindenütt. Akárhová jusson az utazó az utódállamokban, találkozhat utcákkal, terekkel, szobrokkal, amelyek az egykori vezetőre emlékeztetnek, s ne lepődjön meg senki, ha egy-egy kocsmában vagy suszterműhelyben megbarnult Tito-képet lát a falon. Az idő sok mindent megszépít. A délszláv állam szétesése, népeinek egymással vívott háborúja a kilencvenes években arra utalt, hogy a testvériség-egység titói buzdítása merő erőszak, másrészt vak illúzió volt.
Sikeres illúzió persze nem is létezhetne a térség társadalmaiban. Annak idején Tito az állam föderalizálásával akarta megoldani a belső etnikai ellentéteket. Ez addig volt fenntartható, amíg létezett a két szembenálló világrendszer, s a semleges Jugoszlávia Kelet és Nyugat ellentétére támaszkodva szinte prosperált. Amikor ennek a helyzetnek vége lett, az állam szétesett, s a tagköztársaságok a nehezen fenntartható kisállamisággal küzdenek azóta is.
A balkáni válság nem ért véget azzal, hogy húsz évvel ezelőtt elhallgattak a fegyverek. A feszültség fennáll, s a térségben bármikor kitörhet valamilyen konfliktus. Az év végén a szerb árukra kivetett koszovói extra vám okozott felzúdulást, majd a pristinai bejelentés, hogy Koszovó önálló hadsereget akar. Koszovó és Albánia egyszerűsítette a határátlépést, s ezt a koszovói kormányfő úgy jelentette be, hogy megszűnt a két állam közötti határ. A Nagy-Albániától való félelem sikítófrászt okoz több szomszéd fővárosban.
Boszniából naponta érkeznek hírek, amelyek az etnikumok közötti feszültségekről, a szerb részállam kiválási szándékairól szólnak. Mióta Nikola Gruevszki volt miniszterelnök nálunk időzik, Macedóniában viszonylagos a nyugalom. Most azonban Bulgáriában jelentette ki Kraszimir Karakacsanov védelmi miniszter, hogy pártja ellenzi a macedóniai rendezést. A pártvezér koalíciós partnere Bojko Boriszov kormányfő pártjának. Bulgáriában továbbra is kormányszinten okoz gondokat, hogy nem ismerik el a macedón nyelv önállóságát. Azt jelenti ez például, hogy nem tudnak kölcsönösen érvényes egyezményeket aláírni, mivel a bolgárok vitatják a macedón nyelven írt dokumentumok érvényességét.
Ez az egyik olyan helyi ellentét, amely az európaiak óriási többsége számára érthetetlen. Az EU- és NATO-tagság láthatóan nem óv meg senkit a balkáninak nevezett reakcióktól, félelmektől. Pedig a Balkán társadalmainak túlnyomó része az unióban látja az utat, amelyen kivergődhet a balkáni állapotokból. Mindenki Európába igyekszik, ott látja a napfényes jövendőt, ahogy egykor a délszláv egységben vagy a szocializmusban vélték ugyanezt meglelni. A kérdés az, hogyan és főleg mikor kerülhetnek be a még a kapu előtt várakozó nyugat-balkáni államok.
Hogy akarja-e ezt valójában az unió, s ellenzik-e más hatalmak, nevezetesen Oroszország? Jelenleg az a helyzet, hogy az egykori Jugoszlávia összes utódállama és Albánia is deklarálta, hogy szeretne bekerülni az unióba, amelynek tagja már Szlovénia és Horvátország. Az uniós szervek nem utasítják el eleve a jelentkezést, de a csatlakozás útja a legtöbb állam számára érzékelhetően kátyús, szinte járhatatlan. Jelenleg Albánia és Macedónia már tagjelöltek, Montenegróval és Szerbiával pedig folynak a tárgyalások, hogyan léphetnének egyet előre.
Az EU álláspontját elsősorban a bizottság szomszédsági politikáért és bővítésért felelős biztosa, az osztrák Johannes Hahn fogalmazza meg. Egy tavalyi nyilatkozata szerint két fő feltétel van, a jogállami normák megszilárdítása, és a tagságra aspiráló államoknak javítaniuk kell a kapcsolataikat, normalizálniuk az országok közötti viszonyokat. Mindkét feladat sokszor tűnik teljesíthetetlennek. A Balkán ugyanis máig konfliktuszóna, az államok nem képesek normalizálni a viszonyaikat, viszont az EU eminens érdeke, hogy határai közelében ne legyenek konfliktusok.
Mindez veszélyes és nagyon költséges. Az etnikumok közötti ellentétek okozzák, hogy a boszniai és a koszovói állam továbbra is EU-védnökség alatt áll, s nem lenne jó senkinek, ha anyagi támogatás, katonai és rendőri jelenlét nélkül maradnának. Koszovó helyzetét az is nehezíti, hogy sok ország nem ismeri el, s nem tagja az ENSZ-nek sem. A jogállam építése, az intézmények megszilárdítása sem megy egykönnyen. A térséget azonban nem hagyhatja magára az unió.
Itt vezetnek például a közel-keleti migrációs útvonalak. Jelen van a politikai iszlám, és megtelepedtek szélsőséges vallási hátterű terrorszervezetek is. A korábbi években sok ezer balkáni muszlim csatlakozott az Iszlám Államhoz Szíriában és Irakban. Akik életben maradtak, s nem estek fogságba, azóta visszaszivárogtak szülőhazájukba. Az al-Káida már korábban is bázisokat épített ki Boszniában, ahol sok olyan közel-keleti harcos kapott állampolgárságot, aki a kilencvenes évek harcaiban vett részt.
Az EU-nak azzal is számolnia kell, hogy a térség évtizedek óta a szervezett bűnözés hátországa. Az albán és a montenegrói klánok a határokon átnyúló narkókereskedelem, a cigarettacsempészet, az emberkereskedelem, a prostitúció nagyvállalkozói. A bűnszervezetek szinte a premodern társadalmi struktúrákból nőttek ki, szerves viszonyban vannak a helyi politikai elittel. Felszámolásuk nehéz feladatnak ígérkezik. Olyan érvek ezek, amelyek arra ösztönzik az EU-t, hogy ne vonuljon ki a Nyugat-Balkán-projektből, bármennyire reménytelennek látszik is.
Gazdasági érvek pedig alig szólnak amellett, hogy az unió a Balkánon terjeszkedjék. Az országok rossz infrastruktúrát, elavult gazdasági szerkezetet, muzeális ipart örököltek, alárendelt a szerepük a nemzetközi munkamegosztásban. Szinte katasztrofális a demográfiai helyzet. A fiatal balkániak évtizedek óta Nyugat-Európában vagy még távolabb keresik a megélhetést. Egyedüli gazdasági csáberőnek a nagyon olcsó munkaerő tűnik, de éppen az említett exodus miatt ez is kétséges és ideiglenes előny.
Az uniós érvek között van az az elképzelés, hogy a tagállamok az uniós határok kitolásával erősíthetik meg saját belső biztonságukat. A tagság ígérete eszerint talán rábírhatja az eliteket, hogy önkéntesen vállalják az európai normákat és beálljanak a nyugati szövetségi rendszerbe. Végül is egyszerűbbnek látszik kitolni a határokat, s például a Közép-Ázsiából érkező narkóáradatot már a Balkánon megállítani, nem beszélve az iszlám hitharcosokról és társaikról.
THEMATIC BELGRADEAz uniós vezetők közül sokan időről időre hangosan ellenzik a bővítést. Emmanuel Macron francia elnök a tavalyi szófiai EU–Nyugat-Balkán-csúcsértekezleten mondta a következőket: „Az elmúlt 15 évben annak voltunk tanúi, hogy Európa mindig meggyengült, amikor a bővítésén gondolkoztunk. Azt hiszem, sem a tagjelölt államoknak, sem magunknak nem teszünk jó szolgálatot, amikor olyan mechanizmust működtetünk, amelynek már nincsenek szabályai, és folyamatosan az állandó bővítéshez vezet. Támogatom, hogy a Balkánt erősen horgonyozzuk le Európához és Európa felé mozdítsuk, de úgy gondolom, hogy minden új bővítést nagy óvatossággal és szigorral kell kezelnünk.”
A francia elnök szkepszise azonban nem állította le a folyamatot. Az unió döntéshozói feltehetően úgy érezték, ha a halogató taktika mellett döntenek, akkor Oroszország kihasználja az alkalmat, s a jelenleginél nagyobb befolyásra tesz szert a térségben. A korábbi időszakban nyilvánvaló volt, hogy orosz titkosszolgálati ügynökök képesek akár erőszakos eszközöket is alkalmazni, csak hogy megfordítsák a balkáni államok euroatlanti integrációját. Montenegróban állítólag támogattak egy puccskísérletet, amely a NATO-belépést akarta megakadályozni. Macedóniában az oroszbarát propaganda, néhány titkos ügynök, valamint egy Görögországban élő orosz oligarcha együttes akciókkal akarta meggátolni a macedón–görög-kiegyezést, mert az megnyitja az utat Szkopje NATO-tagsága és az uniós felvételi tárgyalások előtt.
A Putyin-rendszer névleg nem ellenzi, hogy a balkániak belépjenek az EU-ba, de tiltakozik a NATO-tagságuk ellen. Orosz cégek elég régóta jelen vannak a térségben, számukra az uniós normák alkalmazása is új terheket jelentene. Megszűnnének az eddigi szabadkereskedelmi megállapodások Oroszországgal, amint a balkáni államok az unióhoz csatlakoznának. Megszűnne az a szabadság és monopólium, amelyet most a Gazprom vagy a Lukoil élvez. Oroszország több mint kétszáz éve van aktívan jelen a Balkánon, s ez érzelmi szálakat is jelent. Az EU-csatlakozás az orosz állampolgárok számára a vízumkényszer bevezetését is hozná.
Ma már Kína is növeli jelenlétét a térségben. Ők azonban az unióba integrált Balkánban gondolkodnak. Ezért vásároltak kikötőt Görögországban, s ajánlanak infrastrukturális fejlesztéseket.
