Azt a bizonyos "fekete keddet" is megelőzte valami

Megkezdődhet az amerikai pénzügyek történelmének talán legbonyolultabb vállalkozása, amely egyszersmind a legkülönösebb is a piaci liberalizmus őshazájában. 700 milliárd dolláros kerettel, állami (szövetségi) eszközökből – amelyek természetesen előbb-utóbb ránehezednek az adófizető polgárra – létrejön a világ egyik legnagyobb vagyonkezelője. Feladata az, hogy jelzáloghitel-alapú, behajthatatlan vagy problémás vagyonelemekre, amelyek magánbankoknál és pénzügyi intézményeknél halmozódtak fel, rátegyen egy „árcédulát”, majd megvásárolja a senkinek nem kellő árut. A cél az, hogy ezzel a manőverrel a betegeskedő bankok könyveiből kikerüljenek a rossz kölcsönök (egy bank „vagyona” soha nem az alaptőke, hanem a hitelállomány), s a következő ütemben ugyanezek a bankok, pénzhez jutván, felújítsák normális hitelezői tevékenységüket.

Olcsón? Drágán?

Kérdés, hogy a pénzügyminisztérium, a vállalkozás gazdája, a kongresszustól kapott felhatalmazás birtokosa – nem rendelkezvén ilyen apparátussal – milyen, a piacon aktív vagyonkezelő cégeket bíz meg a lebonyolítással, azaz kire hagyja a tényleges munkát. Az illetők mindenesetre – ha a szokásos tiszteletdíjukat („sikerdíjukat”) kapják – dollártízmilliárdokon osztozhatnak... Kérdés, hogy a vagyonkezelő által kiállított árcédula milyen fokon veszi tekintetbe a követeléshez tapadó kockázatokat. Képes-e őket felmérni? Olcsón vásárol az állam? Vagy drágán? Ha az előbbi változat érvényesül, az adófizető pénzét kíméli, ha az utóbbi, akkor a bankoknak kedvez. Lehet, hogy épp az egyik ügyfelének...

Bizonyosság a bizonytalanságban: hetek telnek el még addig, amíg az állam megvásárolja az első „kétes kinnlevőséget”. Instant eredmények tehát nincsenek, nem is lesznek. Történetesen erre figyelmeztetett Bush elnök is, amikor aláírta a „700 milliárdos törvényt”. Egyelőre tehát fölösleges a tőzsdeindexet lesni, bár a pozitív várakozás tényleges hajtóerő. Hogy úgy mondjam: anyagi. (Párhuzamként említhető, hogy az infláció alakulásában mindig komoly szerepet játszik az úgynevezett inflációs várakozás.)

Tudhatatlan, hány bank fogja túlélni a válságot, és hány megy tönkre. Az AP (amerikai) hírügynökség szerint „biztos fogadást” lehet kötni arra, hogy dacára a 700 milliárdnak – amelyből egyelőre 250 milliárd áll majd a pénzügyminiszter rendelkezésére – sokan nem élik túl 2009-et. Tudniillik a válság hullámai csak lassan (de annál biztosabban) érik el a kétes – és a kockázatokat tekintve egyre romló – kinnlevőségekkel rendelkező bankokat. (A romlás az ingatlanok egyre lejjebb csúszó áraiból eredeztethető.)

Beláthatatlan tehát, hogy a normális hitelezői tevékenység mikor áll helyre. Ma akkora a félelem a pénzek kihelyezésétől (az egymásnak kölcsönzéstől, a vállalati szféra pénzellátásától), hogy van, ahol a nemzeti bankok (például a Bank of England) veszik át a kereskedelmi bankok szerepét, nem lévén más lehetőség. S teszik ezt úgy, hogy a hitel kedvezményezettje általában csak bizonytalan fedezetet tud felmutatni.

Fekete kedd

De meg kell tenni! A 700 milliárdot is azért kellett megszavazni, továbbá az amerikai pénzügyminiszternek is azért kellett még jó néhány kövér csekket kiállítania (például a JP Morgannak, hogy állami támogatással vegye meg a Bear Sternst, majd a Washington Mutualt, a Citigroup meg a Wachowiát; hogy állami kézbe kerüljön a két legnagyobb jelzáloghitelező, a Fannie Mae és a Freddie Mac), nem beszélve aztán az európai kormányok friss mentőakcióiról (Fortis, Hypo Real Estate, Bingley stb.), mert normálisan működő pénzügyi rendszer nélkül nincs normálisan működő világgazdaság. Egy bank nem azonos egy vegyi konszernnel. Utóbbi szolgálatait nélkülözni tudja az emberiség, az előbbiéit nem. Az olyan, mint az áramszolgáltatás vagy a közút vagy a telefon. Nélküle megáll(na) az élet.

A tőzsde ezt jelezte vissza a múlt hét elején. A tőzsdekrachtól való félelem – mint mondottuk – jobb belátásra bírta a képviselőházat. Végtére is minden érintettnek megjelenhetett az emlékezetében 1929 októbere, a „fekete kedd”, amelyet a történetírás a négy évig tartó világválság kirobbanásának napjával azonosít.

Csakhogy azt a bizonyos „fekete keddet” megelőzte valami, amit a közgazdaságtan régen feltárt. A világválság közvetlen kiváltó oka valóban a tőzsdekrach volt, de a mélyebben fekvő oka nem az. Hanem éppen az a jelenség, amellyel ma szembenézünk: a hitelszűke, a bankcsődök. Jóval a gyásznap előtt történt tudniillik, hogy kereskedelmi bankok sora tagadta meg a betétek kifizetését; és ez a nemfizetés a gyásznap után epidemikussá vált. Például a Bank of United States, amely az összes lakossági megtakarítás egyharmadát mondhatta magáénak, ugyancsak becsődölt.

Jó, hogy ezt tudjuk. Az amerikai kormány ennek a tudásnak a birtokában döntött hatalmasra tervezett mentőakciója mellett, elejét veendő annak a folyamatnak, amely nyolcvan évvel ezelőtt a tőzsde összeomlásába torkollott.

A bankokon keresztül azonban magának a világgazdaságnak a működése a tét. Sokan vélik úgy, hogy a feltörekvő piaci óriások „leszakadtak” Amerikáról. Ez, lévén az amerikai még mindig a világ legnagyobb gazdasága, nem igaz. Ebben az öszszefüggésben hadd példálózzak (ismét) Kínával. A jelzálogpiaci válság hajnalán – a Fannie Mae és a Freddie Mac, a két jelzálogkölcsönző, ámde bajba jutott óriás államosításakor – kiderült, hogy a kínai valutartalékok (ma már ezermilliárd dollár!) teljes egyötöde e két cég kötvényeiben raktározódik. Az tudvalevő volt mindig is, hogy a kínaiak dollárban takarékoskodnak (az amerikaiak helyett), az azonban kevésbé, hogy nemcsak államkötvényeket, kincstárjegyeket vesznek, hanem „sziklaszilárd” értékpapírokat is, mint amilyeneknek a Fannie/Freddie papírokat – hitték.

Teljes súllyal

Na mármost: ha az amerikai szövetségi kormány nem áll teljes súlyával Fannie és Freddie mögé (amit persze elsősorban a lakástulajdonosok végett tett meg), akkor elvileg a kínaiak bukhattak volna 200 milliárd dollárt, és körülbelül ennyivel kellett volna (ha nem többel) visszafogniuk amerikai vásárlásaikat. Az Egyesült Államok tehát egyfelől a legfontosabb pénzügyi partnerét bénította volna meg; másfelől ugyanezt tette volna önmagával is. Itt van az eb sírhantja.