Azok az emberek fontosak, akikkel zenélek

Barabás Lőrinc az egyik legtehetségesebb fiatal magyar jazz-trombitás. A Barabás Lőrinc Eklektrik és a Random Szerda rajongói már jól ismerhetik sokszínűségét, improvizációs készségét. Most a brit zenekedvelők is megismerhetik őt, mert új zenei hangzások és új partnerkapcsolatok keresése a szigetországba hozta a művészt, aki néhány napja fergeteges sikerű koncertet adott a londoni Magyar Kulturális Központban is. Ezúttal Maurizio Minardi billentyűs, Daniel Cox dobos és Rick James gitáros társaságában lépett színpadra.
A koncert után arról faggattuk, mi adta az ötletet erre a közös zenélésre?

Január elsején jöttem Londonba, olyan zenészeket kerestem, akikkel együtt játszhatok, mert imádom a jam session műfaját. Ricknek minden pénteken van ilyen jam session-je a Troy nevű helyen. Ott találkoztam mindhármójukkal, majd csütörtökönként elkezdtünk a Bedroom Bar-ban is együtt játszani, így egy ideje rendszeresen együtt zenélünk.

Milyennek találja az angol közönséget? Hogyan fogadják a zenéjét? Mások, mint például a magyar közönség?

Londonban elég nehéz angolokkal találkozni. Sokféle ember jön össze, sokszor az itt dolgozó magyarok közül is beugranak sokan, a fogadtatás pedig függ a közönség változó hangulatától is. Nem szívesen jellemezném, hogy a brit közönség ilyen, a japán meg mondjuk amolyan...

Csak mert gyakran hallani, hogy a zene nyelve igazán nemzetközi. Számít, hogy hol játszik vagy inkább az a fontos, kivel?

A beszélgetésbe ezen a ponton bekapcsolódik Daniel Cox is, aki mind a négyük véleményét összegzi. „Szerintem nem igazán fontos, a világ melyik pontján van épp az ember, az adott klub vagy helyszín fontosabb, az, hogy ott milyen a hangulat, kik vannak ott, hogy reagálnak a zenére” - mondja.

A mai program kinek a szerzeményeiből állt?

„Az egész improvizáció volt. Elkezdünk játszani, Lőrinc feldob egy dallamot, mi követjük és figyeljük, mi alakul belőle” – veszi át a szót Rick James gitáros.

Majdnem három éve kísérletezem ilyen improvizációkkal, azzal, hogy egymást figyelve alakul a zene, hogy mi történik, ha semmi sincs előre megtervezve – veszi vissza a szót Barabás Lőrinc. Magyarországon már felvettünk egy lemezt, aminek a Random címet adtuk, épp azért, mert annyira esetleges. Azt mondjuk, játsszunk ilyen vagy olyan hangnemben, valaki elkezdi és sosem tudni, mi lesz a vége. Rengeteg ötlet születik ilyenkor. A legtöbb koncertet rögzítjük, és később aztán, amikor komponálásra kerül sor, olyanok ezek a felvételek, mint egy kincsesláda. Az ember kinyitja, és tele van arannyal: öt óra felvétel korábbi improvizációkból, rengeteg jó dallam, remek groove – mind hasznos lesz majd később.

Néhány éven belül hol látja magát? Milyen irányba szeretne menni?

Szeretném folytatni ezt a rögtönzéseken alapuló koncertezést, és minél több lemezt kiadni. Ma például volt egy dal, amit Miles Davies egyik szerzeménye inspirált, amit délután hallgattunk, amikor a sarki kávézóban szendvicset ettünk. Miles Davies azt a négy lemezes albumát úgy készítette, hogy beköltöztek egy stúdióba, benyomták a felvétel gombot, és négy napon keresztül folyamatosan zenéltek. Azt mind rögzítették, majd később ezt a zenefolyamot szerkesztették meg. Szeretnék sok ilyen munkában részt venni, mert sokféle stílust és hangulatot kihoz az emberből. Mint a régi korok szertartásai, amikor semmi nem volt kőbe vésve – az ember csak az adott pillanatra figyelt, azt igyekezett minél teljesebben megélni, és sosem tudta előre, merre viszi a következő pillanat.

Milyennek érezték a mai koncertet? Elégedettek vele?

„Imádom, hogy minden este másmilyen. Én minden koncertünkön remekül érzem magam. Van, amikor energikus az egész, van, hogy melankolikusra sikeredik – attól függ, melyikünk milyen hangulatban van éppen, és hogy mit tudunk egymásból kihozni az adott pillanatban” – válaszol ismét Daniel Cox, majd a nagyokat nevető, vidám Rick James vág a szavába:
„Mindannyian máshonnan jöttünk. Én trinidadi vagyok, Maurizio olasz, Lőrinc magyar, a dobos angol. Néha másfelé csatangolunk el, és az a jó, hogy mind a négyünk zenei háttere különböző. A jungle groove-tól a garage-ig tucatnyi stílust villantunk fel, és sosem lehet tudni, a másik hogyan reagál rá. Ez pedig remek”.

Az utolsó kérdés ismét Lőrinchez szól: szereti Londont? Jól érzi itt magát?

Nem mondanám, hogy Londont szeretem. Számomra azok az emberek a fontosak, akikkel itt találkozom és zenélek. Ők teszik ezt a várost azzá, ami.