Az újraállamosítás ára

Úgy tűnik, megálltunk a szakadék szélén: a kormány az utolsó pillanatban mégis az IMF-hez fordult segítségért. Az adatok riasztóak voltak (most is azok): az euró 300 forint feletti csúcsmagasságokban, Magyarország kockázati felára a legmagasabb a térségben, a bóvli beruházási kategóriába való leminősítés még mindig a levegőben lóg. A beruházások gyakorlatilag leálltak: amíg Lengyelországban 8, Szlovákiában 6 százalékkal nőttek, nálunk 3-4 százalékos visszaesést regisztráltak. Az sem hatotta meg a piacokat, hogy a GDP-arányos költségvetési hiány (Európában egyedülálló módon) idén 3 százalék alá csökken: mindenki tudja, hogy ez csak a „kreatív könyvelés”, azaz a magánnyugdíjpénztárak einstandolása következtében van így. S mint ilyen nem fenntartható, kamatostul kell visszafizetnünk a következő években. Nem szólva arról, hogy minden valamirevaló közgazdász szerint deficites költségvetés, stagnáló (sőt mínuszos!) GDP mellett az államadósság drasztikus csökkentése katasztrófához vezethet. Kaptunk egy lélegzetvételnyi szünetet, de londoni elemzők szerint a megállapodás a valutaalappal még messze, túl sok a kockázat, és a magyar hitelesség végletesen csorbult.

Ám van ennél nagyobb baj: az a mindenre kiterjedő szerkezeti átalakítás, ami gőzerővel zajlik, s amit kissé leegyszerűsítve visszaállamosításnak nevezhetünk. A rendszerváltozás egyik legnagyobb vívmánya a központi hatalom lebontása, a szubszidiaritás elvén alapuló önkormányzatiság bevezetése volt, amely elv szerint minden döntést a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni praktikus okokból: helyben tudják a legjobban, hogy mire van szükség, s ellenőrizni is ott a legegyszerűbb. Meglehet, az önkormányzatok működése az elmúlt húsz évben nem volt sikertörténet – ennek sok összetevője van, hosszabb elemzést igényel. A világméretű válság is erősítheti az erős, központi állam illúzióját. A fürdővízzel azonban nem kellene kiönteni a gyereket is.

A visszaállamosítás helyrehozhatatlan károkat fog okozni, mert egy működésképtelen struktúrát próbál ránk erőltetni. Mint már a megaminisztériumok, például a Nemzeti Erőforrás Minisztérium esetében is látszik, ezek a struktúrák önnön súlyuk alatt szét fognak esni. A kormány tervei szerint a következő egy-két évben oktatási, egészségügyi, szociális, közművelődési intézmények százai kerülnének közvetlen állami, azaz monstrum kormányhivatalok fennhatósága alá. Már most nyilvánvaló, hogy maga ez az átszervezés is milliárdokba kerül, még akkor is, ha a párhuzamosságok felszámolása, a feleslegesnek ítélt iskolák, kórházak, könyvtárak és múzeumok megszüntetése s ennek kapcsán több ezer közalkalmazott elbocsátása valamit hoz is majd az állami büdzsé konyhájára. A szociális védőháló megszűnése (többek között az Európában példátlan rövidségű, mindössze három hónapos munkanélküli-segély) miatti társadalmi feszültség kezelése viszont egyelőre felbecsülhetetlen összegekre rúghat. (Még akkor is, ha ezt a Fidesz filozófiájának megfelelően börtönök építésére vagy kényszermunkák szervezésére fordítják.) Az önkormányzati intézményeket ráadásul tetemes adóssághányaddal veszi át az állam: arról egyelőre nem esik szó, hogy miből fogja ezt kifizetni. Hacsak nem úgy, hogy egyszerűen leírja a tartozást, például a beszállítók esetében, ahogy ezt már néhány fideszes önkormányzat „kreatív” módon megtette. Az, hogy így cégek mentek tönkre, munkavállalók veszítették el az állásukat, senkit sem érdekel. Nagy átalakításkor „hullik a forgács”.

Az oktatás államosításában lenne némi ráció, ha az azonos minőséget, az esélyegyenlőséget szolgálná. De erről szó sincs, éppen ellenkezőleg! A tanköteles kor csökkentése, a korai szelekció, a gimnáziumi létszámok drasztikus megnyirbálása, a szakképzés „lebutítása”, az államilag támogatott felsőoktatás korlátozása – mind olyan rendezői elv, amely szembemegy az európai trendekkel, a 21. századi kihívásokkal. Nyilvánvaló, hogy ez a struktúra, ha voluntarista módon most áterőltetik is, kérészéletű lesz. A tragédia csak az, hogy addig is sok tízezer fiatal életét, munkapiaci érvényesülését teheti tönkre. Az oktatást egyébként sem lehet kormányzati ciklusok cikcakkjainak kitenni. Ha valami, akkor ez valóban hosszú távú konszenzust igénylő terület, mert az eredmények csak évek múlva jelentkeznek. Mint ahogy, minden felmérés szerint, mostanra kezdtek volna beérni Magyar Bálint kompetenciaalapú, antiszegregációs reformjai.

A modern európai társadalmak története azért lehetett sikersztori, mert a többpártrendszer, a parlamenti váltógazdálkodás ellenére alapvetően hosszú távú együttműködésre, konszenzusra épült. Intézményeit nem rombolták le minden egyes kormányváltás alkalmával, szakembergárdáját nem cserélték le az utolsó portásig. Magyarország rendszerváltozás utáni húsz éve azért kudarctörténet, mert a rövid távú hatalmi szempontok mindent felülírtak. Ha voltak is előremutató reformkezdeményezések (mint a szocialista–liberális kormányzás idején), a hisztérikus, gyűlölködő, manipulatív ellenzéki tevékenység miatt (is) bukásra voltak ítélve. Ma nincs ilyen ellenzék, s az országban eluralkodó „fortélyos félelem”, a politikai apátia Orbán malmára hajtja a vizet. Sajnos van realitása, hogy végig tudja vinni autoriter, valóságidegen, Európa-ellenes „reformjait”. De mi lesz Orbán után? Ki és hogyan fogja kihúzni az országot a szakadékból? És milyen áron? Az első két kérdésre egyelőre nem tudjuk a választ. A harmadikra igen: horribilis áron.