Az Orbán-vírus: van a talonban egy elhallgatott levél is

Megkísérelünk lineáris rendben haladni. A „legnagyobb lövést” január 7-én a világ legtekintélyesebb gazdasági-politikai hetilapja, a londoni The Economist adta le. Elöljáróban annyit, hogy ez az újság soha nem fukarkodott a markáns véleményekkel: Silvio Berlusconiról már vagy másfél évtizede címlapon hirdette ki, hogy „ez az ember alkalmatlan Olaszország kormányzására”. Most, elővéve Orbánt, keserűen felpanaszolta, hogy az európai vezetők közül az immár távozott Berlusconit csak nagyon kevesen bírálták; Orbánnak se írt aggályoskodó levelet más, mint Alain Juppé francia külügyminiszter. (Később kiderült, hogy van a „talonban” egy elhallgatott levél is, Juppé főnökéé, Sarkozyé, aki azonban nem a magyar demokrácia állapota, hanem a magyarországi francia befektetések biztonsága és jövője miatt emelt szót...)

A The Ecnomist vezércikkben szögezte le, hogy Juppé példáját másoknak – sokaknak – kéne követniük, mert elegendő aggodalomra ad okot a közhatalom szinte minden szegmensének orbáni kisajátítása. De a londoni lap nem elégedett meg ennyivel: némiképp kiesve abból a visszafogottságából, amelyre a tekintélye épül, büntetéseket szorgalmazott Magyarországgal szemben. Három ötlete is volt: zárják ki a Fideszt az Európai Néppártból, vigyék az MNB ügyét az Európai Bíróság elé, és – ami a legsúlyosabb – az unió ne járuljon hozzá a Magyarország által kért IMF-hitelhez. (Mint tudjuk, ilyen hozzájárulás nélkül az IMF nem kölcsönöz.)

Lényegi vonások

Mondanivalónk szempontjából irányadó módon a The Economist kevés szót vesztegetett arra, hogy – mondjuk – a 2012–13–14-re megrajzolt magyar költségvetési pálya nem megalapozott, mert hiányozni fognak az olyan, egyszeri bevételi tételek, mint a magánnyugdíjpénztárak vagyona. A londoni lapot alapvetően az Orbán-rendszer demokráciadeficitje foglalkoztatta, amiképp két nappal később az Egyesült Államok három legbefolyásosabb lapja közül az egyiket, a The Washington Postot is (január 9.). A WP nem egyszerűen vezércikket, hanem egy – önnön gyakorlatában ritka madárnak számító – szerkesztőségi cikket közölt, amely teljes egészében a demokrácia elleni támadásról, „önkényuralmi rohamról” beszélt. Óvott attól, hogy az Európai Unió a pénzügyi szférára korlátozza visszavágását, leszögezte, hogy az unió nem tűrheti az alapvető emberi jogokba, a fékek és ellensúlyok demokratikus rendszerébe ütköző magyar törvényeket, mint amilyen például a médiatörvény vagy az igazságszolgáltatás egész rendszerének az átszervezése. A WP szerint a tűrés azonos volna az unió „lényegi vonásainak” a föladásával.

Nyugtáznunk kell, hogy a WP emberemlékezet óta nem közölt olyan véleményt Magyarországról, amely fölé az „editorial board” (a szerkesztőbizottság) szerzőségét írta volna. A miértre talán – túl az amerikai, stratégiai súlyúnak mondható aggodalmakon – a hamburgi Die Zeitben, Németország intellektuálisan legértékesebb hetilapjában lelhető fel a válasz: „Magyarország politikailag annyira elszigetelődött, mint hosszú ideje nem.”

Ugyancsak nyugtáznunk kell, hogy a magyar hivatalosság e vélemények mögé rendre valamilyen „nemzetközi összeesküvést” vetít. Amivel csak magát teszi nevetségessé és szánalmassá, hiszen vagyunk néhányan, akik tudjuk, hogy a The Economist szerkesztői nem igazítják a maguk mondanivalóját a The Washington Post, még kevésbé a Die Zeit gondolkodásához, a minisztériumokéhoz végképp nem; ahhoz tudniillik túlságosan is szuverének. Ám hogy valamennyien ugyanazt gondolják Orbánékról, az csakis annak a bizonyos tükörnek köszönhető, amelybe a magyar kormány az istennek se hajlandó belenézni.

Egy húron

Ugyanakkor persze azt is tudjuk, hogy az Egyesült Államok kormánya „naprakész” az Európai Unió mindenkori állásfoglalásait illetően (lásd Melia helyettes külügyi államtitkár interjúit az uniós biztosok Orbánt bíráló nyilatkozatairól), és ha valaki azzal akarja békíteni a lelkét, hogy „ezek” bizony egy húron pendülnek, nem téved nagyot. Annál is rosszabb nekünk. Csak azt a kérdést kéne valakinek Budapesten megválaszolnia, hogy vajon az „összeesküvők” miért éppen az ártatlan Orbán-kormányt szemelték ki, miért nem mondjuk Romániát vagy Bulgáriát. Ja, hogy Orbán politikája nemzetközi üzleti és pénzügyi érdekeket sért, s emiatt ér bennünket bosszú? Ugyan, ugyan. Az általam idézettekben már föl sem merül a különleges bank- vagy szektorális adók kérdése, de még a magánnyugdíjpénzáraké sem.

Sógor, koma?

A választ máshol kell keresni. Elsőként egy konzervatív osztrák politikusnak, Erhard Busek volt néppárti alkancellárnak a Die Pressében megjelent írását (január 11.) hoznám fel. Busek nem arra panaszkodott, hogy a magyarországi osztrák bank- és biztosítási befektetések (összérték: negyvenmilliárd euró) napról napra nagyobb kockázatokat hordoznak, hanem arra, hogy sógorság ide, komaság oda, „mindent nem lehet egy szomszédtól tudomásul venni”, ha a demokráciáról és a jogállamiságról van szó. Éspedig azért nem, mert Orbán példája – tessék figyelni! – „iskolateremtő” lehet. Busek szerint a demokrácia állapota Ausztriában is kívánnivalókat hagy maga után; még csak az kell, hogy Orbán mintájára egy újabb monarchia, egy újabb Ausztria-Magyarország jöjjön létre.

Busek tehát azt sugalmazta, amit az amerikaiak (vegyük ide a The New York Timest a Nobel-díjas Paul Krugman régebbi írásával), hogy tudniillik az Orbán-Magyarország egy fertőző góc az európai demokrácia testén, amely veszedelmesen kisugározhat nemcsak déli, keleti, hanem nyugati irányba is.

Ugyanezt a gondolatot sokkal filozofikusabban, egyszersmind publicisztikusabban fejtette ki a francia Paris Match hasábjain egy Magyarország iránt erősen érdeklődő, Orbánnal valamilyen személyes viszonyban is levő akadémikus, orvos, író és diplomata, Jean-Christophe Rufin. Őszerinte – és ez tökéletesen igaz – ma már egyetlen autokrata sem keres magának baloldali-nacionalista ideológiát, egyáltalán: izmust; nem nyúl fegyverhez, hanem demokratának álcázza magát. Az Orbán-Magyarország – mondja – „tökéletes mintapéldánya” a „demokratikus arculatú diktatúrának”. Zsarnokságot tudniillik úgy is lehet gyakorolni, hogy valaki tiszteletben tartja a demokratikus formákat. „Minden döntés, amelyet meghoz, gondosan be van csomagolva demokratikus sztaniolba.” És ezzel példát ad – Rufin szerint itt, Európa közepén –, „halálosat”. Mert halálos vírust injekcióz a demokrácia testébe: korlátozza a szabadságot, de gondosan ügyel arra, hogy minden korlátozást „republikánus frazeológia” kísérjen. Ezt a magyar miniszterelnök kiválóan megtanulta és csinálja, csak éppen...

Rufin doktor Magyarország gazdasági függése miatt nemigen hisz a magyar „putyinizáció” sikerében, és – hasonlóan a föntebb idézett szerkesztőségekhez – reméli, hogy az Európai Unió a rendelkezésére álló fegyverekkel képes lesz megakadályozni Orbán „hold-up”-ját (ami fordítható kisajátításnak, bekebelezésnek, de fegyveres útonállásnak is – a szerző szerintem szándékosan használta ezt a sokértelmű, vadnyugati eredetű kifejezést).

Kancsal szerencse

És akkor visszatérhetünk ahhoz, amit én a bevezetőben pénzügyi zsarolásnak neveztem. Az első felvonás már lezajlott. Christine Lagarde, az IMF vezérigazgatója Washingtonban a múlt hét közepén szárazon közölte Fellegi Tamás tárca nélküli miniszterrel, hogy még mielőtt érdemi tárgyalásokat folytatnának vele, érdemi lépéseket vár Magyarországtól. Cselekednünk előbb nekünk kell. Az osztrák Der Standard szerint az ilyen demars merőben szokatlan, mert az IMF nem szokott előfeltételeket támasztani.

S hogy miről is van szó? Arról, amiről ez az egész írás szólt, s amit Észak-Amerika egyik legnagyobb lapja, a torontói The Globe and Mail a múlt vasárnap három mondatban, plasztikusan foglalt össze: „Kancsal szerencse, hogy Orbán, amiképp elődei is, rosszul menedzseli a pénzügyeket. Magyarországnak segítségre van szüksége, hogy fizetőképes maradjon. Következésképpen az IMF és az Európai Unió tekintélyes befolyásolási eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy kikényszerítsen [Magyarországon] egy ésszerű, demokratikus kormányzást.”