Az olaj, csak az olaj?
A líbiai lázadók augusztus 21-én vonultak be Tripoliba. Azon a hatalmas közigazgatási, katonai és családi bázison, ahol a negyvenkét éven át országló diktátor tanyázott, szinte élő lelket nem találtak. Legfeljebb fegyvert, de azt sokat. Onnan pár kilométerre még többet, őrizet nélkül. A Bab el-Azizijának nevezett többhektáros komplexum „holt lelkekkel” adta meg magát a támadóknak, mert Kadhafi legalább egyezrednyi katonájával eltűnt. Azóta sincs nyoma, legfeljebb üzenget valahonnan. Nyilván délről, a sivatagból, esetleg szülővárosából, Szirtből (Sirte), amely lapzártakor még nem volt a lázadók kezén. ACZÉL ENDRE írása.
A „líbiai forradalom” még februárban Bengháziból, az ország – Kadhafi által mindig is megvetett, az 1969-ben általa megdöntött monarchia centrumából – úgynevezett keleti fővárosából indult. Amikor a helyi szedett-vedett rebellisek ellen a diktátor tankoszlopokat küldött, közbelépett a NATO, elsősorban a francia és brit légierő. A Bengházi visszafoglalására tett kísérlet elbukott; ebben a városban alakult meg a Nemzeti Ideiglenes Tanács, amelyet ma már a nemzetek közössége Líbia hivatalos kormányának ismer el.
A NATO az ENSZ Biztonsági Tanácsától a Kadhafi katonái által fenyegetett polgári lakosság védelmére kapott formális felhatalmazást, valójában a lehető legtevékenyebben működött közre a líbiai fegyveres erők meggyöngítésében, szétverésében, a nyugat felé nyomuló lázadók mozgásának megkönnyítésében. Háborút „nem lehet 7000 méter magasságból megnyerni”, ennélfogva alaposan gyanítható, hogy az általában 40-50 fős, furgonokon és dzsipeken közlekedő, tank- és légelhárító fegyverekkel is fölszerelt, helyi üzletemberek által finanszírozott lázadó katibák (kisbrigádok) „hadsereggé” szervezését már régóta a szárazföldön segítik amerikai, brit és francia kiképzők, különleges egységek.
A katibák hadi sikerei – a kormánykézen levő tengerparti városok és települések meghódítása – négy dolognak tulajdoníthatók: a NATO-támadásoknak, a NATO-tól most már leplezetlenül érkező utánpótlásnak, az idegen kommandósoknak és a meghódításra kiszemelt településeken kirobbantott helyi lázadásoknak.
Érdekes módon Tripolit, a milliós fővárost nem a Bengházi felől előrenyomuló rebellis erők hódították meg, hanem a nyugatról, a tunéziai határ felől érkezők, ezáltal a fővárosiakat megkímélve attól a kellemetlenségtől, hogy a távoli (650 kilométerre levő, a tripoliaknak mindig is idegen) Kelet-Líbia vegye át az uralmat a nálánál jóval fejlettebb nyugati rész fölött.
Sokak számára, kivált Európában, ennek nincs különösebb üzenete, de a csaknem kétmillió négyzetkilométernyi területen nyújtózkodó s módfelett ritkán lakott Líbiáról tudni kell, hogy társadalma alapvetően törzsi szerkezetű. A törzsi lojalitások eddig is felülírtak minden mást; Kadhafi zsenialitása állítólag abban rejlett, hogy a törzseket sikerrel egyensúlyozgatta, illetve tartotta sakkban – egymással. Karriert az ő Líbiájában senki nem csinálhatott komoly törzsi támogatás nélkül, és a jövő egyik nagy kérdése, hogy ez az állapot tartósul-e.
Ha Európára igaz, hogy egyetlen országnak sincs „két elitje”, akkor ez a törzsi társadalmakra duplán, sőt triplán áll. Kadhafi azért tudott – saját szavai szerint – „közvetlen demokráciát” gyakorolni, mert Líbiában még egypártrendszer, valamilyen látszatparlament sem jött létre soha. Létezett a „Vezető Testvér”, ő maga, s rajta kívül a hivatali tisztségeket betöltő elit, amelynek minden egyes tagja valamilyen törzset tudott a háta mögött. Maga Kadhafi is – ő például szülővárosában, Szirtben.
A mai napig nem tudni, hogy a Nemzeti Átmeneti Tanács honnan, milyen alapon verbuválódott. Az biztos, hogy nem elitváltás révén. Tagjai olyan emberek, akik egyszerűen hátat fordítottak Kadhafinak, felkapaszkodtak a lázadás hullámára. Jellemző módon az idős Musztafa Abdel Dzsalil, a tanács elnöke igazságügy-minisztere volt Kadhafinak; a lázadás ideig-óráig katonai vezetője, Abdel Fatah Junisz pedig (akit valamelyik katiba gyilkolt meg még júliusban, alighanem személyes bosszúból) a diktátor korábbi kedvenc tábornoka. Vannak a tanácsban és környékén jogászok, volt olajipari menedzserek és hasonlók: mind a korábbi elit tagjai.
A „merítés” az új emberek közül szűkös volt, és kicsi, panaszkodnak is a fegyveresek, és ennek alighanem még lesznek következményei. Líbia nem Egyiptom, ahol Mubarak vezérkara egyszerűen „lepattant” az elnökről, katonai juntába szerveződött, és az elnök elűzése után is szilárdan gyakorolja a hatalmat. Kadhafinak nem volt igazán komoly hadserege. A terror gyakorlásához elég volt neki a rendőrség meg a biztonsági és a titkosszolgálat.
Azoknak természetesen – és itt elsősorban a NATO-országokra gondolok –, akik immár a „magukénak” érzik Líbiát, egyáltalán nem közömbös, hogy Dzsalil „nagypapa” és társai miként alakítanak ki valamilyen, eddig nem ismert jogrendet, miként szerveznek választásokat, s hogyan lépnek át – ha tudnak – a törzsi kötelékeken. Lévén azonban olyan emberek, akikkel a múltban, még Kadhafi idején is szót lehetett érteni, az elvárások ennél jóval nagyobbak: prózaiak és alighanem cinikusak.
Emlékszünk rá, milyen üzlet volt Irak újjáépítése Szaddám után, és milyen küzdelem indult meg az olajkoncessziókért. Az emlékek Líbia kapcsán föleleveníthetők, noha a tétek vélhetően jóval kisebbek. Jelzésszerűen már szinte az egész nyugati sajtó „rajta van” a témán. Kadhafi idején Líbia a maga kitűnő nyersolajával a világ össztermelésének a két százalékát tudhatta magáénak (ami látszatra nem sok, de kétszázaléknyi kiesés nem pótolható máról holnapra), továbbá Afrika legnagyobb, feltáratlan tartalékát. A legnagyobb kitermelő a líbiai nemzeti olajvállalat; ezt kell most hamvaiból feltámasztani. Máris ott sertepertélnek az ideiglenes kormány körül a francia, az olasz, a brit, az amerikai, de még az öbölbeli olajcégek is, amelyek igenis elvárják, hogy országaik a felszabaduláshoz nyújtott segítség fejében üzlethez jussanak.
Lehet, hogy itt is minden az olajról szól? Egy biztos: dacára gazdagságuknak, a líbiaiak egyelőre segélyekért kilincselnek Nyugaton, mert se elég élelmiszerük, se elég orvosságuk, se elegendő üzemanyag, villany, gáz stb. nincs. Szinte mindenből hiány van, és a segélyfelajánlások nem éppen észveszejtőek. Voltaképp nem is volna rájuk szükség, ha a Kadhafi-rendszer nyugati bankokban levő pénzeit – amelyeket befagyasztottak – az érintett kormányok felszabadítanák, és átengednék az ideiglenes kormánynak. Ám azzal szemben egyelőre töredékes a bizalom: még bizonyítania kell, mielőtt a líbiai vagyont rábízzák. És azt hiszem, hogy a bizonyítás nem is annyira a demokrácia, inkább az üzleti jóindulat szférájában keresendő. S majd abban a mértékben fogják visszacsöpögtetni azt a hihetetlenül nagy, 100-120 milliárd dollárra becsült összeget Tripoliba, ahogyan a politikai hatalom megszilárdul, és amennyire hozzáférést enged az ország olajkincséhez. A nemzeti olajtársaság a kedvezményezettek és az onnan kirekesztettek mibenlétére nézve már tett is egy nyilatkozatot: dicsérőleg említette a felszabadításban részes NATO-országokat, s hozzátette, hogy Kínával, Oroszországgal, Brazíliával vitáik vannak. Lám, lám. Ezek hárman, minthogy kiegyezést sürgettek Kadhafival, akár semmi jóra se számítsanak.
