Az iszlamisták martaléka?
Az, hogy Mubarak egyiptomi elnök megbukott, afelől semmi kétség. (Lapzártakor még hivatalban volt, de távozóban.) Afelől se, hogy annak a gyújtózsinórnak a végét, amelynek hosszát az arab világban ma még megbecsülni sem lehet, Tuniszban lobbantották lángra. Afelől se, hogy ha a 21. században az internet nyújtotta, rendőrileg nagyon kevéssé ellenőrizhető szabadság közepette egy autokráciához szokott tömeg – Marokkótól Jordániáig – ráébred az erejére, önszervező képességére, akkor jaj... azoknak, akik uralkodnak rajtuk. ACZÉL ENDRE írása.
E poétikus bevezető után előrebocsátom: az úgynevezett „térségi stratégiai egyensúlyra” egyelőre (!) semmi hatással nincs és nem is lesz, ha a mindenütt lesben álló iszlamisták Algériában, Tunéziában vagy Libanonban ráteszik a kezüket a kormányzásra. A nyolcvanmilliós Egyiptom azonban több mint sajátságos eset. Ennek kézenfekvő oka van. Amióta csak a néhai, meggyilkolt Szadat elnök békét kötött Izraellel (Camp David, 1978), a zsidó állam stratégiai fenyegetettsége de facto megszűnt.
A két ország között ennek utána valóságos bizalmi viszony alakult ki, különös tekintettel a honvédelemben és a nemzetbiztonságban érdekelt szervezetekre (hírszerzés, elhárítás).
Ha időben előremegyünk, nyugtázható, hogy Mubarak a mostani lázongások közepette azt az Omar Szulejmánt, a „kémfőnököt” nevezte ki alelnökének – potenciális utódának –, aki legalább annyiszor vendégeskedett Jeruzsálemben, mint ahányszor a Moszad vezére Kairóban. Ezt a barátságot, amely egyebek között a Gázában uralkodó, Hamasz nevű iszlamista szervezet elszigetelésében, az iráni befolyás visszaszorításában manifesztálódott, az Egyesült Államok bőkezűen jutalmazta. Egyiptom valamivel kevesebb – de így is dollármilliárdokban mérhető – éves segélyben részesült, mint Izrael (a muszlim világban őnála csak Pakisztán kapott többet). Ez a pénz azonban nem a bőséghez segítette hozzá, hanem ahhoz, hogy a hadserege modern eszközökkel rendelkezzék, s a költségvetése valamiképp a víz felszínén maradjon.
Mubarak magánügye
A nagy probléma az, hogy mindeközben Egyiptom viharos tempóban gyarapodó lakosságának legalább a negyven százaléka mélyszegénységbe süllyedt, és az Izraellel fenntartott baráti viszony soha nem tudott a két nép baráti viszonyává válni – az gyakorlatilag Mubarak és körének magánügye maradt. Erre a mostani zavargások idején látható szimbólumok is erőteljesen rávilágítottak: a demokráciából gúnyt űző Mubarak gúnyrajzai a 82 éves elnököt homlokán Dávid-csillaggal ábrázolták.
Izrael legrosszabb álmaiban most az jön elő, hogy Kairóban egy akármilyen fokon is iszlamista kormány veszi át a hatalmat, s akkor az a bizonyos stratégiai egyensúly végzetesen megbomolhat.
Iráni forgatókönyv
Egyiptom a kulcsország. Ma elég, ha megnyitja határát az Izrael által kiürített, iszlamisták ellenőrizte Gázai övezet felé, s onnantól ömlik majd „pénz, paripa, fegyver” a Hamasz felé, amely mind a mai napig egy centimétert sem engedett abból az álláspontjából, hogy az Izraeli Államnak el kell tűnnie a térképről. Képzeljük ehhez hozzá, hogy a „Mubarak-mentesített” Egyiptomon át iráni segélyek tömege jut el Gázába, akár magas katonai színvonalat képviselő rakéták formájában is...
A színfalak mögött az Egyesült Államok leírta az agg Mubarakot. A tét most nem az, hogy maradjon vagy ne maradjon, hanem az, hogy semmiképp se ismétlődjék meg a bő harminc évvel korábbi iráni forgatókönyv.
Fölidéznék az akkori időkből néhány apróságot. A sah elmenekült, és a teheráni kormányrudat egy mérsékelt ellenzékinek számító politikus, bizonyos dr. Sapur Baktiar vette át. Az ő alteregója megvan a mai Egyiptomban is, Mohamed el-Baradeinek hívják, Nobel-békedíjas, és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség volt igazgatója. De, ha jól olvasom, amit olvasok, a személyisége éppoly kevéssé vonzza az egyiptomiakat, mint annak idején Baktiaré az irániakét. (Beszélt a tömegekhez. Nem ért a nyelvükön...) Baktiarra jött egy „khomeinistának” számító politikus, Mehdi Bazargan. Ám minél inkább érezte erejét, és tört egyeduralomra az ajatollah által létesített „iszlám köztársasági rendszer”, annál tarthatatlanabbá vált a mégis civilizáltnak számító Bazargan helyzete. Amiképp a köztársaság első elnökéé, Bani Szadré. Ezeket úgy vágták ki Khomeiniék sorban, mint a macskát...
Papíron, elvileg és mindenfajta mérce szerint üdvözlendő, hogy az arab tömegek Tunisztól Egyiptomon át Jordániáig igazi képviseleti demokráciát akarnak, csak épp az a baj, hogy ilyen hagyomány – például a hatalmi ágak szétválasztása – arrafelé nem létezik, és a klánok politikai hatalma meg a korrupció olyan fokon épült be a társadalom életébe, hogy azt nem egy, de tíz csapással se lehet szétzúzni.
Ez az Obama-kormány hatalmas dilemmája is. Egyfelől nincs más lehetősége, mint támogatni olyan mozgalmakat, amelyek az amerikai alkotmányban rögzített szent elveket írják a zászlajukra. Másfelől jól emlékszik még a szerencsétlen Jimmy Carterre, aki annyira komolyan vette önnön „emberi jogi keresztes hadjáratát”, hogy annak belső logikája szerint eljutott az USA egyes számú stratégiai partnerének, szövetségesének, az iráni sahnak a csöndes, majd hangos kritikájáig, s nem vette észre, hogy minden egyes szavával a Khomeini-féle iszlamistáknak ad muníciót. Azt hitte, ha a maga súlyával az iráni demokraták mögé áll, abból demokrácia lesz a császári autokrácia helyén. Császárságból lett ugyan köztársaság, többpárti választásokat is tartottak, de a csodaváró perzsák nem a demokráciára, hanem a fundamentalista iszlámra tették a tétjeiket, s ebből nőtt ki az a rendszer, amelyet ma az állandóan Izrael elpusztítását sürgető Ahmadinezsád elnök testesít meg.
Izraellel kartöltve
Érdekes módon ezt az embert a mai tuniszi, egyiptomi lázongásoknál sokkal nagyobb tömegeket megmozgató, világiasságot követelő iráni megmozdulások sem voltak képesek elsöpörni 2009-ben. Ugyancsak érdekes módon a mai iráni ellenzék önmagát hiszi a jó egy évvel későbbi arab tömegmegmozdulások erjesztőjének – holott ha nem annyira vak, mint amennyire, tudnia kell, hogy a megmozdulások végső haszonélvezői éppen hogy Ahmadinezsád eszmetársai lehetnek...
Egyszóval, ha az Egyesült Államoknak van tényleges ereje és tényleges befolyása az események alakulására, akkor – Izraellel karöltve – akár tűzzel és vassal is megakadályozza, hogy az arab tömegmozgalmak a mindenütt lappangó (Egyiptomban a Muzulmán Testvériség képében nagyon is szervezett) iszlamisták kezére juttassák a „kulcsországot”. Mert ha impotensnek mutatkozik, ha a Mubarak-utódlás rendszerében nem képes a hatalmas és erős egyiptomi hadsereget – saját kreatúráját – pozitív döntőbíróvá előléptetni, akkor pontosan ugyanaz fog megvalósulni Egyiptomban, majd az arab világ sok más pontján is, mint harminc évvel ezelőtt Iránban. E tekintetben Barack Obama szokásos januári évértékelője, megvallom, nekem kevés biztatást adott. Óvatos volt, ha nem gyáva.
