Az én nevem Ragyás Jóska

Vlaszik posztumusz közreadott saját kezű feljegyzései aligha hatnak olvasóira a reveláció erejével, mindamellett egy-két ténymorzsával azért talán árnyalják a generalisszimuszról kialakult képet.

A fiatal, kipróbált csekistát 1927-ben bízták meg azzal, hogy erősítse meg a központi bizottság főtitkára Moszkva környéki víkendházának biztonságát. Sztálin állandó lakása – akárcsak a többi szovjet vezetőé – a Kremlben volt. Vlaszik döbbenten tapasztalja, hogy a dácsán, ahol Sztálin a feleségével, két fiával és a kislányával töltötte a hétvégeket, csupán egy gondnok ügyel a vezér biztonságára, de a berendezésről, az ágyneműről, a meleg ételről bizony már nem gondoskodik. A főtitkárnak egyébként ebben az időben csak egyetlen személyi biztosítója van, egy Jusis nevű litván testőr személyében. Vlaszik rendet teremt: a többi között elintézi, hogy a közeli gazdaságból lássák el a családot friss élelmiszerrel, és Joszif Visszarionovics feleségével, Nagyezsda Szergejevnával együtt megpróbálják rávenni a Gazdát, hogy csináltasson magának új köpenyt a régi kopott helyett.

Vlaszik ezzel lopja be magát Sztálin szívébe, bár hogy nem véglegesen, az a továbbiakból kiderül. Négy évvel később már a főtitkár személyi testőre, és minden útjára elkíséri. Noha visszaemlékezéseiben mindvégig bölcs, ám egyszerű, szerény embernek látja és láttatja a Népek Atyját, feljegyzéseiből a többi között kiderül, hogy a harmincas évektől Sztálinnak már tucatnyi saját, csak az ő rendelkezésére álló luxusüdülője volt a Fekete-tenger partján és a Kaukázusban.

Az emlékiratokból megtudjuk, hogy Sztálin legközelebbi barátja Szergej Kirov, a leningrádi párttitkár volt, aki Moszkvába érkezve mindig a főtitkár lakásában szállt meg, és ilyenkor együtt is ebédeltek. Ezek az alkalmak, akárcsak közös nyaralásaik a Fekete-tenger partján, „hamisítatlan ünnepek” voltak Sztálin számára. Annál nagyobb csapásként élte meg a vezér barátja tragikus halálát.

Az ellenség keze

Hogy a Kirov elleni merénylethez neki is lehetett némi köze (ami valószínű ugyan, bár azóta sem sikerült hitelt érdemlően bebizonyítani), arról Vlaszik még csak célzást sem ejt. Viszont megtudjuk tőle, hogy 1934 őszén Molotov ellen kíséreltek meg merényletet Szibériában, 1935 nyarán pedig a Sztálint szállító motorcsónakra nyitottak tüzet a Fekete-tengeren – igaz, valószínűleg tévedésből. Nem minősíti viszont véletlennek, hogy ez a motorcsónak egy bizonytalan, könnyen boruló lélekvesztő volt. Ilyet bocsátott ugyanis a vezér rendelkezésére Genrih Jagoda, az NKVD (a titkosrendőrséget is magába foglaló belügyi népbiztosság) főnöke, aki később – természetesen – ellenségnek bizonyult.

Mert az ellenség tette el láb alól Kirovot, Menzsinszkijt, az előző állambiztonsági főnököt, Kujbisevet, a párt egyik vezetőjét és Gorkijt, az írót is. Egyszóval Trockijtól kezdve Buharinon át egészen Tuhacsevszkij marsallig körös-körül számos áruló akadt, de hála Sztálin elvtárs éberségének, valamennyi elnyerte méltó büntetését.

Titkos háború

A jóval a XX. pártkongresszus után papírra vetett feljegyzéseiben Vlaszik kitart korábbi paranoiás rögeszméi mellett, és a többi között egy olyan műre is hivatkozik, amely az ötvenes évek első felében „A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története – Rövid tanfolyam” mellett Magyarországon a kettes számú ideológiai bibliának számított. A két amerikai kommunista szerző, Michael Sayers és Albert E. Kahn Moszkvából sugallt (sőt, alighanem ott összetákolt), összeesküvés-elmélettől beteg könyve, a „Titkos háború Szovjet-Oroszország ellen” nálunk A nagy összeesküvés címmel jelent meg. Az abban leírtakból meg abból kiindulva, hogy Vorosilov és Bugyonnij is ott ült a hadbíróságban, arról nem szólva, hogy a vádlott maga is beismerte bűnösségét, Vlaszik szerint nem fér kétség hozzá, hogy Tuhacsevszkij valóban meg akarta öletni a vezért.

Az emlékiratokból a vezér emberi gyengeségeire is fény derül. A Gazda egyszer iszonyú haragra gerjedt, mert egy kiránduláson az újbort nem az előírt 13-15 fokon, hanem túlhűtve szolgálták fel neki. „Sztálin rendkívüli módon felháborodott, felizgatta magát, és azután jogos bizalmatlanságot tanúsított irántunk.” Ugyanakkor szerette a növényeket. Egyik üdülőjében maga gondozta a virágokat, Szocsiban a citrom- és mandarinfákat, egy ízben pedig megsajnált egy gazdátlan kutyakölyköt, s maga gondoskodott róla, hogy elfáradt testőrfőnöke rendesen kialudja magát. Eközben óvta Cskalovot, a pilótát, egy eleven négyesztendős kisfiúnak pedig tréfásan úgy mutatkozott be: „Az én nevem Ragyás Jóska.” (A mai olvasónak ennyi kedvesség hallatán óhatatlanul is az a szakállas vicc jut eszébe, hogy „pedig közénk is lövethetett volna”.)

„Minden nehézség ellenére, különösen a háború első hónapjaiban, Sztálin egyáltalán nem kételkedett a győzelemben. 1941-ben, a november 7-i ünnep előtt, megtudván, hogy a könyvtárát elküldettem Kujbisevbe (miután addigra a Moszkvát közvetlenül fenyegető német előretörés miatt az egész szovjet kormányt oda evakuálták – K. I.), kemény határozottsággal azt mondta: »Nem kellett volna ezt tenned. Moszkvát sohasem adjuk fel!«” A metró Majakovszkij téri, bombabiztos állomásán november 6-án tartott ünnepi ülés előtt Sztálin elkérte a Vlaszik tábornoki kucsmáján lévő ötágú vörös csillagot, és feltűzte magának, mondván: mégsem dukál, hogy a főparancsnok fövegéről hiányozzék ez a fontos kellék. A november 7-i Vörös téri díszszemle kezdetekor utasította testőrfőnökét: intézze el, hogy a katonai parádét ne csak a moszkvai tereken elhelyezett hangszórókon, hanem a rádióban is közvetítsék.

A három nagyhatalom vezetőinek konferenciáin Sztálin példás házigazdának bizonyult. Teheránban, amikor értesült arról, hogy Roosevelt kedveli a pezsgőt, egy egész ládával küldetett neki. Jaltában kaviárral halmozták el a külföldi vendégeket, amikor pedig Potsdamban megtudta, hogy Truman szereti a zenét, megparancsolta, hogy haladéktalanul szállítsák a helyszínre Emil Gilelsz zongoraművészt.

A gaz Berija

Ha hihetünk Vlasziknak, életében csak egyszer tévedett Sztálin: amikor a gaz Berija intrikáinak engedve leváltotta testőrét. Egy napon ugyanis a visszaemlékezések szerzője egy jelentéktelen uráli büntetőláger helyettes parancsnokaként ébredt, majd 1952 decemberében letartóztatták és lefokozták. A többi közt az volt ellene a vád, hogy kételkedett a „fehér köpenyes gyilkosok”, a szovjet vezetők meggyilkolásával gyanúsított orvosok bűnösségében.

Nyikolaj Vlaszik a XX. kongresszus után, 1956-ban amnesztiával szabadult. Teljes rehabilitálását azonban nem érhette meg. Csak 2000-ben, már Putyin elnöksége idején nyilvánították ártatlannak, posztumusz visszakapta altábornagyi rendfokozatát, és átadták leányának apja szépszámú kitüntetését.