Az elveszett forradalom – Éreztük, hogy ez már nem Aszad Szíriája

– Segíts másoknak, térj vissza Szíriába, sokan vannak, akiknek szükségük lenne rád – mondja nekem Hadi Al Abdullah, akinek nemrégiben Az év újságírója díjat adományozta a Riporterek Határok Nélkül nemzetközi szervezet. Isztambulban egy belvárosi kávézóban ülünk. Hadit régről ismerem, Aleppó ostrománál ő volt szerkesztőségünk első számú informátora. Két külföldi újságírónak tolmácsolok, cikkeik a Le Figaróban és a Huffington Postban jelennek meg.

Hadi vízumot szeretne szerezni Törökországban, hogy eljuthasson az olaszországi díjátadóra. Segítettem neki, egész nap az ügyeit intéztük. Decemberben Aleppóban mindkét lába megsérült, alig tud járni, lassan gyógyulnak a sebei. A hangját jól ismerem, az elmúlt hat évben ostromokról, csatákról, légitámadásokról tudósított. Számomra ő a megtestesült forradalom. Bátor, és még a humora is megmaradt. A Daish, az An Nuszra, a rezsim, a PKK és még ki tudja, hányan akarták elvenni az életét. Egyedül maradt. Két legjobb barátját elvesztette. Sokat láttuk őt a tévében, már őszül, pedig még harminc sincs. Hiába igyekeztünk, nem jártunk sikerrel, a hatóságok megtagadták tőle a vízumot.

– Nem értem. Így még a díjamat sem tudom átvenni – panaszolja. Előttünk szendvics meg tea. – Miért nem vesznek minket emberszámba? Tudod, a barátaim emlékéért csinálom. Megígértem nekik, hogy folytatom, amíg igazságot nem szolgáltatnak nekünk. Azért küzdök, hogy megmutassam, a szíriai forradalom nem azonos a radikalizmussal és a terrorizmussal.

Hadi szerint senki sem beszél arról, hogy amikor 2011-ben Szíriában békés tüntetések kezdődtek, a rezsim több ezer békés demonstrálót tartóztatott le. A hatóságok – hogy növeljék a káoszt és a börtönökben legyen elég hely – kiengedtek több ezer köztörvényes bűnözőt és radikális terroristát. A rezsim akkori fontos szövetségese, a líbiai Moammer Kadhafi hasonlóan cselekedett saját hazájában.
Hadi felszisszen, a lábába fájdalom nyilall, bevesz egyet a mindig nála levő fájdalomcsillapítóból.

Én is szíriai vagyok, a családommal most Isztambulban élek. Tisztán emlékszem minden egyes pillanatra attól a naptól kezdve, hogy először lőttek bele tüntetőkbe, egészen addig a napig, amíg el nem hagytuk Szíriát. Hadinak elmesélem, hogy Damaszkuszban, ahol korábban éltünk, az első demonstrációk azért kezdődtek, mert ki akartunk állni a tüntető civilek mellett, akiket más városokban lemészárolt a hadsereg. Édesanyám Hamából származik. Fiatal lány volt, amikor 1980-ban a mostani diktátor apja, Hafez ellen felkelt a város lakossága. A karhatalom leverte a felkelést, és megtorlásként minden családból legalább egy férfit megöltek. Anyám családja is elvesztette egy tagját. Éppen ezért eleinte tiltották, hogy tüntetésre járjak. Egy nap a rendőrök a lakásunktól nem messze, a nyílt utcán kivégeztek öt fiatalt. Másnap az iskolában az egyik osztálytársam, akinek az apja a kormánynak dolgozott, azt mondta nekünk, ők majd elintézik, hogy minden szunnita megkapja a neki járó golyót. Addig bírtam, az órák után néhány osztálytársaimmal mi is elmentünk az előző nap meggyilkoltak temetésére. Hatalmas tömeg gyűlt össze, majd katonák jelentek meg. Rövidesen lőni kezdtek, mindenki fejvesztve menekült. A környező utcák nagy részét már lezárták, a túlélők többségét letartóztatták, egyik osztálytársam lakásába menekültünk, a mai napig nem értem, hogy élhettük túl. Másnap az iskolában az egyik tanárnő arról mesélt, hogy a tüntetésről, a sortűzről készült felvételek, amelyek bejárták a világsajtót, mind amerikai filmstúdiók­­ban készültek. Azt mondta, a szíriai hadsereg soha nem lőne civilekre.

Hadi és Asmaa egy isztambuli kávézóban

Hadinak ismerős, amiről beszélek. Azt mondja, a diktatúra hosszú és demagóg évtizedeiben elvették az identitásunkat, arról szólt az életünk, mennyire szeretjük azt a rendszert, amely a barátainkat, rokonainkat, ismerőseinket börtönbe zárja. A diktátort éltető indulókat kellett énekelniük. A váro­­so­­kat egymás ellen fordították, hogy minél jobban megosszák a szíreket.

– A tüntetésekkel minden megváltozott, az utcák, ahol addig attól tartva sétáltunk, hogy besúgók követnek minket, megteltek a szabad Szíriáról éneklő emberekkel. Azt éreztük, ez már nem Aszad Szíriája, hanem egy szabad ország. A forradalom segített rájönni arra, hogy kik is vagyunk valójában – mondja Hadi.

Azt mesélem neki, hogy a tüntetések után jobban vigyáztunk. Barátaimmal kis csoportot alapítottunk, és elkezdtünk elsősegélyt tanulni, titokban mindig másnál találkoztunk. Amikor súlyosbodott a helyzet, gázálarcok gyártásába kezdtünk. Nem sokban különböztünk más országban élő gimnazista lányoktól, csak mi nem plázákban, hanem gázálarcok készítése közben pletykáltunk. Sokszor egész éjjel ezzel foglalkoztunk, és úgy mentünk iskolába, hogy nem aludtunk előző éjjel.

Egy augusztusi napon a hadsereg megjelent az utcánkban, folyamatosan lőttek. A két kisebbik testvéremre való tekintettel a család ügy döntött, hogy elmenekülünk, amíg véget nem érnek a harcok. Eredetileg két hétre jöttünk Törökországba. Egy hónap lett belőle, aztán fél év, most pedig már öt éve, hogy itt vagyunk. A háború nem ért véget, én azóta se jártam otthon. Néha találkozom barátaimmal, akiket utoljára Szíriában láttam. Sokan megőszültek, pedig fiatalok még, korombeliek.