Az alkalmatlan elit

- Ukrajna létezik. Ott van a térképen, vannak intézményei, van gazdasága, csak az a kérdés: hagyományos értelemben tekinthető-e egyáltalán országnak? Területének döntő része ide-oda tolt, soknemzetiségű ütközőzóna volt Oroszország, Lengyelország és a Habsburg Birodalom között, korábban sohasem volt független.

– Így van. Az Ukrajna nevű ország történelme alig több mint húszévnyi. Már a neve is ezt jelenti: határvidék. Igazságos úgy fogalmazni, hogy bár népeinek nagyon komoly történelme van, Ukrajna mégis szinte történelem nélküli ország. A történelmi tudat itt nem párosulhat az adott helyhez köthető országtudattal, ahogyan ez Európa nemzetállamaiban ötszáz vagy ezer évre visszamenően kimutatható.

– A régiók közötti üvöltő különbségek nyilvánvalóak, ha az ember elmegy a ma Lviv névre hallgató Lembergbe – amely számunkra nagyon is ismerős Monarchia-béli város –, majd ellátogat a szovjet-orosz hagyományokat ápoló Harkivba.

– És mindez természetesen lakóinak identitását is jellemzi. Ráadásul Ukrajna mai területének van két olyan sarka, amelynek hagyományosan semmiféle kapcsolata nem is volt a többivel. Az egyik a Krím félsziget, a másik Kárpátalja. Ez utóbbi a Magyar Királyság része volt, majd az első világháború után a Csehszlovák Köztársasághoz csatolták. Amikor 1945 után a Szovjetunió ezt a területet megkapta, itt de facto nem volt sem oroszul, sem ukránul beszélő ember. Pár tízezer ruszin volt, ők megkülönböztették magukat az oroszoktól és az ukránoktól is. A Krím félszigetnek igen hányatott a történelme. Évszázadokig a török birodalom része volt, a krími tatárok ennek megfelelően persze nem mongol, hanem török eredetűek. A félszigetet az Orosz Birodalom az 1800-as évek derekán foglalta el, és a betelepítések után itt kialakult egy nyolcvanszázalékos orosz, húszszázalékos tatár populáció, míg 1954-ben egy hirtelen ötlettől vezetve Hruscsov oda nem ajándékozta az Ukrán Szocialista Köztársaságnak. Annak idején ennek persze szimbolikus jelentősége is alig volt, hiszen formálisan akár az oroszoké, akár az ukránoké volt egy terület, az igazi gazda a Szovjetunió maradt, a Kreml.

– Nyugat-Ukrajnával kapcsolatban egy szomorú hagyományt meg kell említeni. A német bevonulás idején sokan lelkesen támogatták a fasiszta csapatokat, túljelentkezés volt az SS-alakulatokba, a partizánháború később az ötvenes évekig tartott.

– Nyugat-Ukrajna nehéz és viharos történelmet élt meg. Az első világháború végéig területének nagy része a Monarchiához tartozott, majd lengyel fennhatóság alá került. Nyugat-Ukrajna, azaz Galícia volt az a terület, ahol az európai zsidóság legnagyobb számban élt. A hírhedt pogromok idején az elnyomott ukrán lakosság a nála is gyengébbeken vett kegyetlen revánsot. Az innen elmenekült, mai szóhasználat szerint askenázi zsidók később államalapítóként jelentek meg Izraelben. Lengyelország német lerohanása után, 1939-ben az ukrán nacionalisták az ősellenség, a lengyelek uralma ellen léptek fel. Amikor kiderült, hogy Hitler a Szovjetunió ellen vonul, két lehetőségük adódott: a németek mellé állnak, vagy bevonulnak az erdőbe, és partizánháborúba kezdenek. Az előbbit választották. Az ukrán nacionalizmusnak ez a szovjet- és oroszellenes hagyománya máig ható következményekkel járt.

– A történelmi lecke abban segít, hogy megértsük a mostani események mozgatórugóit. A tájékozatlan olvasó azt kérdi: ma kinek érdemes drukkolnunk? Kik itt a jók? Az átmeneti vezetésben dominálnak Julija Timosenko Batykivscsina pártjának emberei. De aligha téved, aki Timosenkót is a gyűlölt oligarchák közé sorolja. Jobbkeze, Turcsinov átmeneti államfő volt már Komszomol-főnök, a levitézlett Kucsma elnök híve, csak akasztott ember nem volt – ha a viharos ukrán viszonyok között nem profán dolog ezt mondani.

– Egyetlen jelenlegi ukrán politikai erőnek sem drukkolhatunk, ha saját értékrendünk megtestesítőit keressük.

– Sajnos a magyar viszonyok között is vissza kell kérdeznem: melyik saját értékrendünkről van szó? Ugye nem arról, amelyik szerint keleti szél fúj?

– Természetesen az európai értékrendre gondolok, amely a magyarok többségét jellemzi. Az új, átmeneti kormány megalakulása után két dolog nyilvánvaló. Az egyik, hogy már mindenki volt hatalmon azok közül, akiknek esélyük van arra, hogy a közeljövőben kormányozzák Ukrajnát...

– És egyik sem vált be.

– Egyik sem, és ez a nagyobb probléma. A másik: tévedésben vannak, akik a forradalom kifejezést használják arra, ami Ukrajnában lezajlott. Én a felkelés szót használnám. Ennek egyszerű oka van. A három alapvető hatalmi ág – a törvényhozás, az igazságszolgáltatás és a végrehajtó hatalom – közül kettő érintetlen maradt, tehát szó sincs arról, hogy az egész berendezkedést elsöprő mozgalom alakult volna ki. Sőt: a végrehajtó hatalom is csak a felületen változott, struktúrájában nem. Bizonyos személyeket elzavartak, majd a párterőviszonyok változtak meg azzal, hogy képviselők egymás sarkát taposva átálltak a korábbi ellenzék oldalára. Az emberek fellázadtak, majd visszavonultak, amikor elmenekültek azok, akiket a legjobban utáltak. Ki-ki hazament: egyesek a laktanyákba, mások a kunyhókba.

– Megint mások a palotáikba.

– Persze, mert ne feledkezzünk meg arról, hogy nemcsak Janukovicsnak volt palotája, de van Jacenyuk miniszterelnöknek és Klicskónak is – igaz, neki más forrásból, mint a többieknek. A mai ellentétek egyébként már korábban is megmutatkoztak a törvényhozásban, most azonban adódott egy ürügy, az európai társulási szerződés aláírásának megtagadása, ami alkalmas volt arra, hogy a parlamenten kívül is felháborodást keltsen. Így az utcára lehetett vinni az embereket.

– Adott egy politikai elit, amely eddig nem volt képes eredményes kormányzásra. Most annyi történt, hogy ennek az alkalmatlan elitnek az egyik fele ügyesen meglovagolta a jogos elégedetlenséget, és kiszorította a hatalomból a másikat?

– Igen, csak ennyi történt, és még ez sem először. Miután Kucsma elnök 2004-ben kitöltötte az amerikai modell szerinti két ciklusát, Janukovics nyerte meg az elcsalt választásokat. Őt azonban emiatt az úgynevezett narancsos forradalom elsöpörte, hogy a nyugatos nyitást hirdető Juscsenko kerüljön az elnöki székbe. Egy hosszú válságidőszak után, 2006-ban azonban Janukovics lett a miniszterelnök, majd a 2007-es választások után Julija Timosenko alakíthatott kormányt. 2010-ben viszont Janukovics harmadszor is győzött. De a szereplők egyike sem a Holdról jött. A közgazdász Juscsenko is a szovjet rendszerben lépegetett felfelé a ranglétrán, míg először Kucsma elnöktől kapott miniszterelnöki megbízást. Miniszterelnök-helyettese, Julija Timosenko még régebben érkezett a hatalomba, őt sikeres gázimportőrként már Lazarenko miniszterelnök – minden idők egyik legkorruptabb politikusa – maga mellé emelte. Lazarenko jelenleg az Egyesült Államokban tölti börtönbüntetését pénzmosás, csempészés és csalás miatt. Timosenko, mielőtt „gázhercegnőként” milliárdokat keresett, Dnyipropetrovszkból indult, ahol számos fényes szovjet karrier kezdődött: onnan indult Kucsma elnök, de korábban Leonyid Brezsnyev is. Itt volt Timosenko a Komszomol első titkára, helyettese pedig nem más, mint Turcsinov, akit a tüntetők véráldozata emelt most az ideiglenes államfői posztra.

– Ahogy a narancsos forradalmárok többsége, az oligarchák is a szovjet csúcselitből jöttek.

– Nem is jöhettek máshonnan. Ott kellett ülniük a főmérnöki vagy az igazgatói szobában a rendszerváltáskor. Aki a szovjet rendszer bukásakor birtokon belül volt, egyszerűen bejegyeztethette magát tulajdonosként. Attól kezdve az övé volt a gyár. De van még egy fontos tény, amiért a nyugat-ukrajnai nacionalisták különösen gyűlölik ezt a réteget. Az oligarchák szinte kivétel nélkül az orosz többségű területekről érkeztek, hiszen igazán fontos ipari nagyvállalatok csak a Dnyeper folyótól keletre voltak. A mostani lázadás – amelyben a nemzeti jelszavakat hangoztató Szvoboda Párt aktivistái játszottak kulcsszerepet – éppen az oligarchák ellen irányult. Fintora a sorsnak, hogy az új kormányban az oligarcha Timosenko párthívei vannak többségben, akik mellett számos megbízatást a Szvoboda Párt második vonalából jött emberek vállaltak.

– A Szvododát Janukovics és hívei fasiszta pártként emlegetik. Teljesen alaptalanul?

– A Szvoboda szélsőségesen nacionalista párt. Az én nagyköveti megbízatásom idején történt magyarellenes atrocitások, az emlékhelyek meggyalázása mögött mindig a Szvoboda állt. Nem csak oroszellenesek, de mindenkit elutasítanak, aki nem ukrán. A Szvoboda oroszellenes, antiszemita, magyarellenes, románellenes, xenofób párt. És persze a most a független Ukrajnát éltető krími tatárok iránt is zsigeri utálatot éreznek. Ők olyan államot képzelnek el, amelyben csak ukránok élnek. Ez persze képtelenség, mégis népszerű gondolat a galíciai megyékben és a román határ mentén.

– A Szvobodától is jobbra áll az úgynevezett Jobb Szektor.

– Igen, bár őket eleinte csak a balhé érdekelte. A magyar szóhasználat szerint ők egyszerűen futballhuligánok, akik most már politikai szereplőként is fel kívánnak tűnni.

– A jövő alapkérdése: Kijev számára egyáltalán merre vezet út? Ukrajnát államcsőd fenyegeti, és az Egyesült Államok, valamint az Európai Unió a szokásos reformígéretek fejében most valószínűleg betömi majd a réseket. De mi lesz azután? Ukrajnában igazán keleti szél fúj, az Európai Unió pedig valójában még Magyarországot, Romániát és Bulgáriát sem tudta integrálni. Kell-e Brüsszelnek Ukrajna? Egyáltalán: van-e Ukrajnának útja Nyugatra?

– Szerintem hosszú távon akkor lehet ilyen lehetősége Ukrajnának, ha az európai gazdaság felpörög, így a keleti bővítésre igazán jelentős forrásokat tud mozgósítani. A másik feltétel persze az, hogy az ukrán vezetés egy ilyen esetben észrevegye a nyíló ajtót, és készen álljon a nyugati értékrendnek megfelelő cselekvésre. Kell-e mondanom: jelenleg egyik feltétel sem adott.