Ausztria Trianonja – De közbejött Sztálingrád…
Az 1915-ben az antant oldalára álló olaszoknak megígérték, hogy jutalmuk az a Dél-Tirol lesz, ahol az olasz ajkúak száma nem érte el a három százalékot. Német-Ausztria, ahogyan akkor nevezték, népszavazást kért, azzal is érvelve, hogy a terület a 8. század óta a bajor-osztrák kultúrkör része, és gazdaságilag is kötődik Tirol másik részéhez. A győzteseket azonban nem érdekelték az osztrákok érvei.
Néhány évre rá Mussolini vette át a hatalmat Olaszországban, és olyan politikába kezdett, amely még a dél-tiroliak legrosszabb álmaiban sem rémlett fel. Megtiltották a német nyelv használatát az oktatásban egészen az óvodáktól, csakúgy, mint a közigazgatásban, az utóbbiban pedig az osztrákokat távoli tájakról betelepített olaszok váltották fel. Olasz helység- és földrajzi nevek bevezetése mellett kötelezően olaszosították a kereszt- és a családneveket is. Olyan iparosítás kezdődött, amelyhez az ország más részeiből hozták a munkaerőt. A harmincas évekre az immár Alto Adige nevet viselő megyének csaknem minden negyedik lakosa olasz anyanyelvű volt. Az osztrákok a börtönnel dacolva illegális „katakombaiskolákban” tanították németül a gyerekeket, a radikális ellenállók pedig a náci ihletésű Népi Harcszövetségbe tömörültek – nem sejtve, hogy éppen remélt megmentőjük, Hitler árulja majd el őket.
A Duce és a Führer Ausztria náci bekebelezése után, 1939 májusában írta alá a katonai szövetségüket rögzítő Acélpaktumot, amely kimondta: „minden időkre” elismerik a fennálló német–olasz határt. Októberre a dél-tiroli kérdés megoldásában is megegyeztek. Mussolini örömére barátja a „vissza a hazába” jelszó alapján választás elé állította a „népi németeket”: áttelepülnek a Harmadik Birodalomba – vagy maradnak, de akkor nem számíthatnak semmiféle kisebbségvédelemre.
A propaganda-hadjárat hatására – miszerint házat, földet kapnak Germániában, a maradókat viszont Szicíliába deportálják – 1939. december végéig 88 százalék döntött az áttelepülés mellett. A maradókat társaik szidalmazták, bántalmazták – ezek a drámai ellentétek máig élnek a köztudatban. A költözni akaró 213 ezer emberből a háború kitörése miatt végül csak 59 ezer hagyta el szülőföldjét. Volt olyan terv is, hogy a meghódított Krímbe, az ősök nyomán Gotengaunak elnevezendő félszigetre telepítik őket. De közbejött Sztálingrád, és a telepesek saját ház helyett ausztriai lágerekben, szükségtelepüléseken kötöttek ki – vagy húszezren pedig a Wehrmachtban.
A háborúból való olasz kiugrást követő német megszállást a lakosság többsége örömmel fogadta. A lelkesedés akkor csökkent, amikor a férfiakat besorozták az SS-be is. Bozen-Bolzano koncentrációs táborából aztán 11 ezer üldözöttet vittek a náci haláltáborokba.
1945 tavaszán piros-fehér-piros osztrák lobogókkal fogadták Dél-Tirolban az amerikai csapatokat. Miután a szövetségesek az év végével kivonultak, ezen a rendezetlen státuszú, hontalanokkal zsúfolt területen át vezetett német, magyar, horvát háborús bűnösök ezreinek útja Róma felé. Ott sokan katolikus egyházi személyektől kaptak menlevelet, hogy a genovai kikötőből a dél-amerikai menedék felé vegyék útjukat.
A felszabadult Ausztria kormánya a terület visszacsatolását kérte, ezért lobbizott az amerikai emigrációban Habsburg Ottó. A nácik ellen forduló osztrák ellenállók is legalább népszavazást vártak a győztesektől, de azok egyike sem támogatta a kérést. A szovjetek eleve elzárkóztak, hiszen Dél-Tirol kétszázezer konzervatív szavazót jelenthetett, akik eldönthetik az osztrák választást. Nem engedtek a nyugatiak sem. Az olaszoktól elvették gyarmataikat, Isztriát, benne Fiumét, Triesztet. Ha Dél-Tirolt is elveszítik, még erősebb lesz az amúgy is veszélyes Olasz Kommunista Párt – érveltek az amerikaiak, akik még az olasz-amerikai szavazók millióira is tekintettel voltak.
A nélkülöző osztrákok lenézték, hontalan migránsnak, tehernek tekintették az áttelepülteket. Azok nyomorukból csak 1948-tól tudtak hazatérni – hasonlóan rossz körülmények közé, kaszárnyákba, barakkokba. Végül csak mintegy 25 ezer ember tért vissza, a többiek maradtak az óhazában, amelynek kormánya folytatta a sok évtizedes lankadatlan küzdelmet a dél-tiroliak jogaiért. Sikerült egyezményt kötni az olaszokkal, az elvben rögzítette a terület jövendő autonómiájának kereteit és – ami még fontosabb – azt, hogy az Osztrák Köztársaság Dél-Tirol védőhatalma legyen. Az olasz kereszténydemokraták azonban éppoly kevéssé tettek érdemi engedményt, mint a szociáldemokraták. Adtak ugyan bizonyos önigazgatási jogköröket a német ajkúak által lakott régiónak – de abba bevonták a szomszédos olasz Trentinót, így olasz többség hozhatta meg a döntéseket. A szerződésben előirányzott változtatások nagy többsége az ötvenes években sem lépett még életbe, eközben pedig folytatódott a tömeges olasz bevándorlás. A dél-tiroliak türelme elfogyott: előbb tüntettek, majd megkezdődtek a német szélsőjobb által is támogatott fegyveres, robbantásos akciók. Az 1956 és 1988 között elkövetett 361 merénylet mérlege 21 halott és 57 sebesült.
Bruno Kreiskynek, Ausztria nagy hírű szociáldemokrata politikusának a nevéhez fűződik az immár tartósnak mondható siker. A későbbi kancellár – akkor külügyminiszterként – a terrormerényletek okozta nemzetközi figyelmet felhasználva 1960-ban az ENSZ közgyűlése elé vitte a dél-tiroli osztrák kisebbség jogainak kérdését. Megszületett a határozat, amely kimondta, hogy Olaszország köteles végrehajtani az 1946-ban kötött szerződés előírásait. Hosszú évek tárgyalásai után csak 1972-ben foglalták alkotmányba Dél-Tirol autonómiáját – de csak további húsz év elteltével, fokozatosan lépett életbe.
Azóta a kötelező nemzetiségi arányok alapján osztják el a pozíciókat a közigazgatás, a közszolgálat minden területén, akárcsak a közpénzeket és a szociális lakásokat. Az osztrák Tirolt, Dél-Tirolt és Trentinót egyesítő eurorégió végképp légiesítette a határokat. Dél-Tirolban az egy főre jutó éves nemzeti jövedelem 43 000 euró körül jár, szemben az uniós átlaghoz közeli olasz 29 000-rel, így a túlnyomórészt a szolgáltatásokból, főként idegenforgalmából élő vidék a leggazdagabbak egyike az unióban. Ami nem jelenti, hogy ne szeretnének máig sokan Ausztriához tartozni és ne panaszkodna sok olasz, hogy elnyomják saját országában, lakóhelyén, amelynek a nyelvét sem érti. A múlt kísért – de jómódban könnyebb a kísérteteket elhessegetni.
