Athén egy centire a csődtől

Rosszul számoltak volna a reménybeli hitelezők? Nem. Görögország bajai már hónapokkal ezelőtt manifesztek voltak. Csakhogy túl erős volt a vonakodás az euróövezeti országok, másfelől a görög kormány részéről. Előbbiek eleinte hallani sem akartak arról, hogy egy „eurós” ország megmentésébe beszálljon az IMF is – lévén az az ENSZ szakosított szervezete –; utóbbiak pedig arról alkudoztak makacsul, hogy milyen fokú és mértékű takarékossági intézkedéseket kellene hozniuk a segélyért (ami természetesen kölcsön) cserébe.

Beduguló csapok

A huzakodás, amelyben egyébként erősen közrejátszott a legnagyobb reménybeli hitelező, a német kormány vonakodása is, addig tartott, amíg a tőkepiaci hitelezők gyakorlatilag leírták Görögországot. Az első fázisban azzal, hogy képtelenül magas felárral voltak hajlandók csak hitelt nyújtani a görög kormánynak (azaz görög állampapírokat vásárolni), a második fázisban azzal, hogy ugyanezeket az állampapírokat a Standard and Poor’s hitelminősítő intézet „bóvlinak”, befektetésre érdemtelen limlomnak találta. Nincs ugyan törvény erről, de a két legnagyobb tőkepiaci befektető csoport, a nyugdíj- és a biztosítási alapok szabályaik szerint „bóvlit” nem vásárolhatnak. Tehát Görögország szempontjából ezek a csapok – bármekkora volt is a hozamigényük – bedugultak. Igaz, az előbb említett kamatprémiumok kitermelhetetlensége miatt az egész piac is.

Ilyenformán fény derült arra, hogy a görögök az unió és az időközben kényszerűségből bevont IMF pénzén kívül semmi másra nem számíthatnak, ha ki kell fizetniük – május közepén – azt a 20 milliárd eurós törlesztőrészletet, amely állampapírjaikat terhelte. Márpedig itt nincs bocsánat: vagy fizetsz, vagy csődöt jelentesz.

Kegyetlenül megszenvedik

Ennek megfelelően az EU és az IMF által megjelölt feltételek a keményebbről még keményebbre váltottak. A szocialista görög kormánynak a nap végén vállalnia kellett, hogy három év leforgása alatt 30 milliárd euróval lefaragja a kiadásait, illetve növeli a bevételeit. Egyfelől ott, ahol cselekvőképes: tehát a közszférában, ami érinti a béreket, a nyugdíjakat és a szociális juttatásokat; másrészt ott, ahol a takarékosság mindenkit érint – tehát az adórendszerben, ezen belül is a fogyasztást terhelő adókban.

Látván a számot – magyar pénzben ma 8 ezer milliárd forintot, ami egyéves összes nemzeti jövedelmünknek közel egyharmada –, szimpla logikával is kideríthető, hogy a görög lakosság kegyetlenül megszenvedi majd az előző évek, ha ugyan nem évtizedek pazarlását, a jóléti rendszereknek az ország jövedelemtermelő képességével nem arányos felduzzasztását, na meg a krónikus adóelkerülést és korrupciót. De főként azt, hogy ismereteim és meggyőződésem szerint a mára kialakult tragikus helyzetet két dolog idézte elő. Egyfelől az, hogy mindazokat a – magyar mértékkel mérve rendkívülinek mondható – támogatásokat, amelyeket Görögország mint az unió egyik legszegényebb országa az EU költségvetéséből élvezett, az egymást követő kormányok messze nem anynyira a gazdaság átstrukturálására és versenyképességének növelésére, mint inkább a jóléti „felzárkózásra” fordították. Másfelől, hogy amikor a „több sem volt elég” a társadalom mohó éhségének lecsillapítására, akkor ugyanezek a kormányok elkezdtek zabolátlanul kölcsönöket felvenni, például amerikai bankoktól és pénzintézetektől, unión kívüli forrásokból, amelyek egyfajta bűnsegédként (lásd még: Goldman Sachs) hozzájárultak az általuk folyósított pénzek eltitkolásához, a statisztikákból való kivonásához.

Ismervén mindezt, van bennem rokonszenv a mindig takarékos német kormány vonakodása iránt, hogy a német adófizetők ne állják a görögök számláit. De sokkal inkább gondolom úgy, hogy ebbe a vonakodásba egészen primer belpolitikai meggondolások is közrejátszottak, mivelhogy jövő vasárnap létfontosságú tartományi választások lesznek az országban. Ilyenkor kétféle megoldás kínálkozik: a becsületes, egyenes és a taktikus. Angela Merkel az utóbbi mellett döntött, és csak közvetve volt hajlandó színt vallani amellett, amit legszívesebben elhallgatott volna.

Mediterrán város

Hogy tudniillik itt valóban önös érdekről van szó, csak éppen nem népszerűről. Miként is? Ha az ember végignéz azoknak az euróövezeti bankoknak a listáján, amelyek ez idő szerint a bóvliként elkönyvelt görög állampapírokat birtokolják, a németek a maguk 20 milliárd eurójával a második helyen szerepelnek. Ez jóval kevesebb ugyan, mint a francia bankok 35 milliárdja, de Sarkozyék soha nem csináltak titkot abból, hogy Görögországot mindenáron ki kell menteni.

Szóval: ha a Merkel-kormány beszáll – márpedig beszáll – abba a bizonyos 100-120 milliárdos mentőcsomagba, akkor jelentős részben önnön bankjait menti ki. Hasonlóképpen Hollandiához, Nagy-Britanniához és számos más országhoz – a tengerentúlon is –, amelyek együttesen úgy 100 milliárdnyi görög adósságlevélen ülnek.

Ha nincs mentőcsomag, ha csőd és csődgondnokság van, akkor a hitelezők a papírjaik nominális értékének legfeljebb a feléhez jutnának hozzá, és teljességgel átláthatatlan, hogy ezek a veszteségek milyen láncreakciót indíthatnának el az egész európai bankrendszerben. Végtére is csak az euróövezetben 76 milliárd euróról van szó!

És még így is azt kell mondanom, hogy ha a hitelminősítők közben nem értékelik le a portugál és meglepetésre a spanyol hitelképességet, ha nem zárul majdnem fiaskóval az olasz állampapírok szokásos aukciója, akkor folytatódhatott volna a kínos és oktalan alkudozás a görögökkel. Ám a közfelfogás szerint létezik egy „mediterrán vírus”, amely immár nemcsak Görögországot, hanem szinte az EU egész déli szárnyát fenyegeti. Az említett országok mindegyikében igen súlyos méreteket ölt a költségvetési hiány és – Spanyolországot nem számítva – az államadósság is. Noha Görögország messze súlyosabb eset a többieknél, tudjuk: ha egyszer a piacok bepánikolnak, akkor annak akár irracionális cselekvéssor is lehet a vége. A görög mentőcsomag lényegében ennek a „fejlődésnek” megy elébe.

Szerény óhajaink

Itt kell azonban elmondani, hogy a kritikus helyzetben levő országok listáján Magyarország neve nem szerepel. A magyar kormány nem hívta le az IMF által neki megszavazott kölcsön utolsó, 5 milliárdos részletét, viszonylag normális feltételek között tud hitelt felvenni a tőkepiacon – amire Görögország a legjobb esetben is csak 2014-től lesz képes. Magyarország egy komoly takarékossági traumán, elvonáskúrán sztrájkok, tüntetések, szakszervezeti ellenállás nélkül esett túl, miközben a görögök milliói látnivalóan csak nem képesek tudomásul venni, hogy messze tovább nyújtózkodtak, mint ameddig a takarójuk ért, és ennek az árát ki kell fizetniük. Sztrájkra sztrájk: vajon ez mit segít rajtuk?

De adódik még egy tanulság, ez történetesen az Orbán-kormány számára. Az unióban és az IMF-ben is ma olyan fokú a bizalmatlanság az egyes kormányok mértéktelen eladósodásával szemben, hogy dacára a magyarok szerénynek tűnő óhajainak, én nem nagy jövőt jósolnék annak az igyekezetnek, hogy a Bajnai-kormány által hátrahagyott hiánycélt szignifikáns módon felsrófolják, s ezzel elkölthető pénzek százmilliárdjaihoz jussanak. Erre aligha lesz fogadókészség.