Amerika idegenlégiója
Kelet-európai menekültekből több százezer katonából álló alakulatok felállítását tervezte Washington a hidegháború éveiben. A „Szabadság önkéntesei” – köztük magyarok – amerikai parancsnokság mellett, de nemzeti zászlóik alatt harcoltak volna előbb Koreában, majd hazájuk felszabadításáért. A tervet egy évtized erőfeszítései alatt sem tudták valóra váltani: ellenálltak az európai szövetségesek és kevés volt a jelentkező – derül ki egykor szigorúan titkos dokumentumokból.
1950-ben fogadta el a kongresszus Henry Cabot Lodge republikánus szenátor törvényjavaslatát, amely lehetővé tette külföldi állampolgárok besorozását az amerikai hadseregbe azzal, hogy pár évi szolgálat után megkaphatják a letelepedési engedélyt. Lodge tisztként szolgált Európában, és megtapasztalta, hogy Nyugat-Németországban, Ausztriában és másutt milliószám éltek – általában sanyarú sorban – a háborús harcok, majd a kommunista hatalomátvétel után elmenekült kelet-európaiak, köztük sok fiatal. Olyan, egzisztenciálisan és ideológiai szempontból motivált emberek, akikkel kiegészíthetnék a szovjet túlsúllyal szemben elégtelen amerikai erőket Európában – indokolt a szenátor. És takarékosabban is, hiszen a külföldiek alacsonyabb zsoldot kaptak volna.
Egy évre rá párttársa, Charles Kersten (Richard Nixon jó barátja) elérte, hogy a törvényhozás százmillió dollárt szavazzon meg a Volunteer Freedom Corps felállítására. A döntést a Camp Kilmer támaszponton jelentették be, ott, ahonnan az amerikaiak az európai, majd a koreai háborúba indultak, 1956-ban pedig itt fogadták a negyvenezer magyar menekültet.
Az önkéntestoborzók elsőre mintegy hatezer jelentkezőt tartottak nyilván, ám azoknak 80 százalékát gyorsan kiszuperálták, mivel nem feleltek meg a követelményeknek. Végül csak négyszázan maradtak. Kiképzésük helyszíne 1951-ben a dél-bajorországi Sonthofen városka volt. Az önkénteseket abban a várban helyezték el, ahol pár évvel korábban még az Adolf Hitlerről elnevezett náci elitiskola működött. (Hallgatói között Theo Sommerrel, akiből idővel nagy hírű hamburgi publicista lett, és Werner Lamberzcel, aki viszont az NSZEP PB-tagságáig vitte.) Lodge üdvözölte itt az első önkénteseket a U. S. Army 7720-as számú hadkiegészítő parancsnokságán.
Harry Truman demokrata párti elnök azonban nem sokat tartott a dologról, ezért az ügy elhalt. Utóda, az 53-ban hivatalba lépett republikánus Dwight Eisenhower viszont szívügyének tekintette. Az európai haderők háború alatti és utáni főparancsnokaként jól ismerte a helyzetet, s még nála is jobban főtanácsadója, C. D. Jackson, a Time lapkiadó egyik vezetője. Ő a háborúban az amerikai erők lélektani hadviselését irányította Európában, a nevéhez egy 1945-ös film is fűződik: a Billy Wilder rendezte Halálgyárak. Ebben többek között rögzítették azt is, amikor Erfurt lakóinak megmutatták a buchenwaldi haláltáborban az emberbőrből készített lámpaernyőket és a zsugorított koponyákat. Jackson a háború után visszatért a Time és a Fortune élére, de aktív maradt a politikában: a Szabad Európa Rádió egyik alapítója, majd Eisenhower közeli munkatársaként az önkéntes erők fő szervezője lett. Javaslata szerint a vasfüggöny mögötti államok „hontalan, nőtlen és antikommunista” férfijaiból országonként gyalogsági zászlóaljakat állítanának fel, „saját lobogóval, egyenruhával”. E zászlóaljak – „a mindenkori katonai vagy politikai szempontoktól függően” – aztán az amerikai hadseregbe vagy az ENSZ-erőkbe tagozódnának be, az önkéntesek pedig esküt tettek volna arra, hogy végrehajtják amerikai tisztjeik parancsait. Zsoldjuk ugyan alacsonyabb lett volna amerikai társaikénál, ám már három év szolgálat után megkaphatták volna az állampolgárságot. A megfelelő képzettségű önkénteseket átvették volna az amerikai hadseregbe, például a hírszerzésbe, de még parancsnoki, sőt vezérkari posztokra is – olvasható a Nemzetbiztonsági Tanács elé került dokumentumban. Kiderül belőle az is: „Az arra alkalmas személyeket kiképezzük földalatti, kommunistaellenes tevékenységre, és visszacsempésszük őket hazájukba, offenzív politikai munkára.”
Az elnök a tervről tárgyaló ülésen mindenesetre súlyt helyezett arra, hogy „az önkéntesek nem zsoldosok vagy szerencsevadászok, hanem a szabadság ügyének őszinte, meggyőződéses hívei”. Szóba került egyébként egy ötvenezer fős különhadsereg megszervezése is, „katonai tapasztalatokkal rendelkező” oroszokból. Eisenhower összesen mintegy negyedmillió önkéntes katonával számolt, ám a visszhang minden várakozását alulmúlta. Odahaza mind a katonák, mind a külügyminisztérium szkeptikusak voltak. Omar Bradley, a háborús hős, aki a vezérkari főnökség élén állt, úgy vélte: egy ilyen alakulat könnyű lehetőséget kínál az ellenségnek, hogy beépüljön az amerikai haderőbe. Charles Wilson védelmi miniszter pártolta ugyan az ügyet, de szerinte nem Európában, hanem a koreai háborúban kellene bevetni az új haderőt, ahol az önkéntesek motiváltabban harcolnának, mint az amerikaiak. Érdekes módon a fekete kisebbség vezetői azzal érveltek, hogy az új katonák kiszorítanák a kevésbé felkészült színeseket a seregből. Dulles külügyminiszter azután Moszkvától óvott: ott ellenségesen reagálnának, ha lengyeleket, magyarokat, cseheket állítanának fegyverbe. Mire Eisenhower: a franciák besorozhatnak németeket az idegenlégiójukba? S nem volt-e sikeres Hitlernek a szovjetellenes oroszokból és ukránokból felállított, Vlaszov vezette serege? S miután Adenauer német kancellár sem lelkesedett, azt javasolta az elnök, hogy állomásoztathatnák az önkénteseket inkább Franco Spanyolországában.
Eisenhower egyik fő célja volt, hogy a nemzetközi csapatokkal is erősítsék a közös euroatlanti védelmet és az európai integrációt, ám a nyugat-európaiak egészen másként látták a dolgot. A nacionalista indulatok a háború utáni nehéz években amúgy is magasra csaptak, célpontjuk gyakran éppen a sok milliónyi menekült volt, akikkel osztozni kellett lakáson, munkán, élelmen, s akik között voltak betegek és veszélyes, szélsőséges elemek is. S most még legyenek azokból jól fizetett, jól táplált amerikai katonák is, akik német, osztrák városok utcáin grasszálnak? S mi lesz, ha Moszkva és szövetségesei ürügynek tekintik egy ilyen haderő felállítását a támadásra? – hallhatták Washington szondázó küldöttei a nyugat-európai fővárosokban.
A vita az ügyről még évekig folyt, amikor valaki figyelmeztetett: a fiatal menekültek túlnyomó része immár kivándorolt, vagyis egzisztenciát teremtett, szóval aligha lenne kit besorozni. Míg Dwight Eisenhower 1952-es választási kampányában még „Kelet-Európa felszabadítását” ígérte, neki jutott a gyászos szerep, hogy 1956-ban tétlenül figyelje a magyar forradalom letiprását. Egy évvel korábban még C. D. Jackson léggömbökön sok millió röpcédulát küldött Kelet-Európa fölé, majd ’56 októberében azon kevesek egyike volt, akik beavatkozást sürgettek, de elnök barátja ezúttal nem hallgatott rá. Három héttel Eisenhower hivatalából való távozása előtt, 1960 decemberében pedig a Nemzetbiztonsági Tanács törölte az önkéntes haderő felállításának programját.
