Alternatív kórkép

- Reagált a levelére Zappe László?

– Nem. De a reakciójából úgy tűnt, félreértett. Abban biztos voltam, hogy ő a Kaisers mellett érvelt a POSZT-program összeállításakor, ám a többiek leszavazták. Csak azt nem értettem, miért mondott a függetlenekről jobboldali retorikát idéző, sommás bírálatot abban a bizonyos cikkben, miközben a független Kaiserst egy korábbi írásában igen komolyan méltatta. Eddig mindig szó nélkül elfogadtam, ha egy produkciónk – amelyet én ugyan erősnek éreztem – nem volt a POSZT-ra kiválasztottak között. Csakhogy ez más eset, amelynek konkrét okaira máig sem kaptam választ. Azt gondolom: a függetleneket kártékonyan bíráló megszólalás leginkább az igazodás kényszeréből fakadhatott. Ami Kádár-kori reflex.

- Úgy láttam, az egész POSZT-ot – a jobb- és baloldali színházi szervezetek közös részvételével – éppen az igazodás kényszere jellemezte. Hiányoztak a társadalomkritikus előadások a programból. Néhány hete a „hivatalos szakma” pedig egy emberként jelent meg az első Országos Színházi Évadnyitón – L. Simon László kulturális államtitkár hívására. Az ön olvasatában: mi folyik itt?

– A kőszínházi igazgatóknak ma észnél kell lenniük: karakánabb lépéseikkel talán még intézményük támogatását is kockáztathatják. Másként nehéz elképzelni, miként kerülhet Dörner Györggyel közös fotóra olyan színházvezető, aki önszántából inkább kihagyná az ilyen megmutatkozást.

- Múlt héten Csizmadia Tibort, a Magyar Színházi Társaság elnökét arról is kérdeztem: láncra verve lehet-e hiteles az alkotó? Ön szerint?

– Szerencsére most is vannak olyan kőszínházi produkciók, amelyek szabad szellemről tanúskodnak. Ilyen például a Katona József Színháznak A mi osztályunk című előadása. Sokunk meglepetésére ezt sem hívták meg a POSZT-ra. A láncok a gesztusokban, a reflexekben érződnek. Ugyanakkor még a Kádár-rendszerben is születtek rendszerkritikus virágnyelvű előadások olyan színházakban, amelyeknek a vezetői megtették a hatalom elvárta gesztusokat. Másfelől amikor én – például – a Szutyok vagy a Kaisers TV, Ungarn című darabjaimat írtam, nem mérlegeltem, nem finomítottam. Nem befolyásoltak a lehetséges negatív következmények. Félelemből, kompromisszumból születő előadásnak még akkor sem látom értelmét, ha egyébként megvonják a támogatásunkat, megszűnik a színházunk.

- „Itt és most minden megtörténhet!” – hangzik el a Kaisers TV, Ungarn című előadásban. Már nem is riasztja, hogy teátrumi felismerése kőkemény valóság?

– Dehogynem. Elég, ha csak a független alkotóműhelyek helyzetét nézem. Júliusban hoztak döntést az idei pályázati támogatásunkról: az eredményt máig sem ismerjük. Elindult az évad, de nem tudjuk, mennyit kapunk, ha kapunk valamit egyáltalán. Tavaly, állítólag, az LMP lobbizta ki, hogy a függetlenek pénzhez jussanak, s az az összeg ne kerüljön át a megszorult kőszínházakhoz. De mi lett volna, ha az LMP másra használja a „bónuszát”?

- Vidnyánszky Attila, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke pedig azt nyilatkozta lapunknak: a függetlenek szerves részei a magyar színházkultúrának, s átláthatóbbá kell tenni a támogatásukat. Ugyanakkor megjegyezte, a függetlenek csak azért látják benne a mumust, mert ő ellenzi, hogy az alternatívok felszámolják a jelenlegi kőszínházi struktúrát. Van ilyen szándékuk?

– Nekem biztos nincs. Magyarországon érvényesen létezik a kőszínházi és a független színházi rendszer. Miközben tény: utóbbit inkább jegyzik a nemzetközi élvonalban. Mostanában a Bodó Viktor-féle Szputnyik Hajózási Társaság, Mundruczó Kornél csapata, a Krétakör vagy a mi produkcióink kapják a legtöbb megkeresést. A „hivatalosak” közül pedig – a Katona József Színház mellett – a debreceni Csokonai Színház is sokat utazik, amelyet Vidnyánszky Attila vezet. Amikor igazgató lett, azt vette a fejébe: azért jut kevesebb pénzhez, mert azt a függetlenek kapják meg. Szerinte nem is vagyunk függetlenek, hiszen állami pályázati forrásokból gazdálkodunk, és ő maga egyes előadásaiban esztétikai szempontból sokkal alternatívabb, mint bármelyikünk. Úgy vélte, inkább illene ránk az amatőr jelző, majd beérte azzal, hogy „kis színházaknak” aposztrofált minket, amelyeknek jobb lenne beolvadniuk a kőszínházakba. A beolvadás pedig egyértelműen a megszűnéssel egyenlő.

- A külhoni sikerek nem jelentenek kiutat szorult anyagi helyzetükből?

– Néhány független alkotóval ellentétben én még mindig nem építettem menekülőutat, biztonságot jelentő kapcsolatrendszert ezekre a sikerekre. Az én színházam elsősorban ebben az országban szólal meg, a magyar nézőknek szól, idekötnek a gyökereim. De lehet, hogy valójában egy sámlin állok, amelyet bármikor kirúghatnak alólam. Akkor a hivatásom kötélként funkcionál majd. Szorító érzés.

- Vidnyánszky szerint a honi alkotók talán szabadabbak lettek attól, hogy már a jobboldal mentén is szerveződött színházszakmai szervezet. Érez bármit ebből a szabadságból?

– Esztétikai értelemben attól még senki nem lesz szabadabb, hogy szívéhez közeli politikai képződmény zászlaja alatt foglalkozik színházzal. Képességei sem kapnak szárnyra ettől. Persze az megtörténhet: elvbarátai nem hívják fel a figyelmét a hiányosságaira. De ez sem szabadság.

- A múltban játszódó Kaisers TV, Ungarn valójában erős jelen idejű kórkép. Következő előadásukat is a közélet inspirálja? Már a totális téboly kerül fókuszba?

– Az új darabhoz egy drogériában kaptam az első inspirációt, ahol egy a hátizsákomban cipelt kütyü miatt bejelzett a lopásriasztó. Betereltek az irodába, s csak kínos inzultus után mehettem a dolgomra. Ehhez jöttek újabb helyzetek, amelyek kapcsán elgondolkodtam: mi lehet az a hivatás, amelyben végzetessé válhat, ha művelőjét akadályozzák annak gyakorlásában? Az új darab címe: Negyvenkettedik hét. A születést megelőző kilenc hónap utolsó hete. De nem a születendő gyermek vagy az édesanyja a főhőse, hanem egy szülész-nőgyógyász doktornő.

- Sorsdráma?

– Igen, egy középkorú asszony lelki kálváriáját követjük végig. Férjének váratlan halála után, a teljes szomorúság, kilátástalanság állapotában szerelmi kapcsolatba kerül egy férfival, aki teljesen felforgatja az életét. Sok abszurd és komikus helyzet lesz benne, de nagyobb hangsúlyt kap a tragikum: egy igazi hősnő, hivatásáért élő nő szenvedéstörténetébe pillanthatunk bele. A darab nem aktuálpolitikai ihletettségű, de lehet, hogy sokkal fájdalmasabban és mélyebben szól a valóságról.