Akinek nem hitt a világ

Jogi tanulmányai után szép jövő várt a jó családból származó fiatalemberre, akit tiszti iskola és többéves külföldi gyakornokoskodás után 1939 tavaszán felvettek a lengyel külügyminisztériumba. A nácik támadása után ősszel azonban már Oświęcimben volt, egysége tüzérlaktanyájában. A helységet később Auschwitzként emlegették, e laktanya köré épült a borzalom világa. A tüzéreket is lerohanták a nácikkal párhuzamosan támadó szovjetek. Egységével Magyarországra próbáltak menekülni, de a Vörös Hadsereg elvágta az utat. Ha nem öltözik át közlegénynek, Karskit is tarkón lövik Katyńban. Így azonban megszökhetett, és csatlakozott az ellenállási mozgalomhoz, amely 1940 telén már nagy feladatot bízott a több nyelvet beszélő és kiváló vizuális memóriával rendelkező főhadnagyra: a Franciaországban működő emigráns kormányhoz küldték, hogy beszámoljon a hazai helyzetről és útmutatást, pénzt hozzon az ellenállásnak.

Januárban a Tátrán csempészték át segítői. Fagyott lábával Budapesten kórházba került, de végül eljutott Angersbe, majd sikerrel megtette az életveszélyes utat visszafelé is: ezúttal 15 kilónyi bankjegyet cipelve hátizsákjában, határokon és hegyeken át. Második útjára kis híján ráment: az egyik embercsempész feljelentette, s a szlovák csendőrök átadták a Gestapónak. Olyan kínzás következett, amelyről úgy vélte, már nem képes elviselni, s veszélyben látta titkait is, ezért inkább felvágta az ereit az eperjesi kórházban. Szerencséjére onnan a lengyel oldalra vitték – s kiszabadította az ellenállás.

Karski folytatta a harcot a „földalatti államban” – s ekkor keresték meg az illegalitásban működő Nemzeti Zsidó Bizottság vezetői. Megmutatták neki, mi történik a szörnyű gettókba zsúfolt, halálra ítélt lengyel zsidókkal, s kérték, vigye el az ellenállás futára a hírt, a kétségbeesett segélykérést Nyugatra. Innen a történet valószerűtlen, de igaz: Karskit ukrán őregyenruhájában, alagúton csempészik be a varsói gettóba, ahol látja, hogyan nyomorognak, haldokolnak emberek tízezrei. S megmutatják neki az egyik haláltábort is Izbicában. Azt, hogyan zsúfolnak száznál több embert egy-egy marhavagonba, majd állítják mellékvágányra a szerelvényt, amíg mindenki ki nem szenved. S megmutatják neki a krematóriumokat is.

Karski nem filoszemita, de hívő katolikusként nem különbözteti meg embertársait. A főhadnagy Łódźból való volt, városát a háborúig többségben zsidók lakták, vagy 370 ezren. Elborzasztják a látottak, amelyekről akkor még sok lengyel sem tud. Igaz: sokukat nem is érdekelné, hiszen virulens az antiszemitizmus, s azt csak tovább szította, hogy sok zsidó kisember éppen ezért rokonszenvezett a keleti országrészbe bevonuló szovjetekkel. Igaz, a zsidó értelmiség, a polgárság, a lengyel ügy mellett maradt.

A futárt 1942 őszén indítják újra az emigráns kormányhoz, immár Londonba, ahová hamis papírokkal Berlinen, Olaszországon, gyalog a Pireneusokon és Gibraltáron át jut el a kulcsába rejtett mikrofilmekkel a 28 éves küldött. Egyúttal átadja emigráns kormánya vezetőinek a zsidó ellenállás üzenetét is: nyilvánítsák a zsidó életek megmentését a szövetségesek hivatalos céljává! Tájékoztassák a német lakosságot arról, ami a táborokban történik, és közöljék: ha a német nép nem lép fel a genocídium ellen, felelőssé teszik érte. S ha mindez nem segítene: bombázzanak német kulturális értékeket s végezzenek ki Hitler-hű foglyokat. Karski még Varsóban közölte a zsidó vezetőkkel, hogy javaslataik irreálisak. Azok válasza: „Nem tudjuk, mi reális, mi nem. Ami tény: mi itt meghalunk... Mondja el nekik, mi történik!”

A 3,5 millió lengyel zsidó fele még élt.

Karski elmondta, amit hallott, látott. Az emigráns kormány vezetőinek többsége számára a zsidók ügye marginális kérdés volt, amely elvonhatja a figyelmet az egész lengyel nép tragédiájáról. Mindenesetre jelentését továbbították a szövetségeseknek, Raczkiewicz lengyel államfő pedig levélben kérte XII. Pius pápát, emelje fel szavát a zsidók védelmében. A válasz: Őszentsége már megtette, amit tehet – többre nincs módja. A futár titkos találkozójukon átadta az üzenetet Anthony Eden brit külügyminiszternek is. Az így reagált: Nagy-Britannia eleget tett már a zsidókért azzal, hogy százezrüket befogadta. Arthur Koestler megrendült a hallottaktól, s beszélt az ügyről a BBC-ben.

A futárnak egyébként nem volt a „földalatti államtól” megbízása arra, hogy nyugati útján képviselje a zsidók ügyét. A Honi Hadsereg és a zsidó ellenállás viszonya ellentmondásos volt, Karskit keresztény hite, lelkiismerete indította arra, hogy kiálljon az üldözöttekért. Akkor is ezt tette, amikor kormánya pár hónappal később Washingtonba küldte. Ott Felix Frankfurter, a Legfelsőbb Bíróság zsidó származású elnöke meghallgatta, majd így válaszolt: „Nem állítom, hogy ön valótlant mond, de nem tudom elhinni, amit hallottam...” Karski bejutott Roosevelt elnökhöz is, aki szintén meghallgatta, azután nem reagált a zsidók kérésére. Nem kérdezett, másról beszélt. Igaz: feltehetően éppen Karski hatására rendelte el azután az elnök a Háborús Menekültügyi Hivatal felállítását, és ez a szervezet támogatta Raoul Wallenberg budapesti küldetését is.

Karski addigra túl ismertté vált ahhoz, hogy visszaküldhessék hazájába, ezért Amerikában maradt, hogy képviselje a lengyel ügyet. Sikeresen tette: Egy titkos állam című könyvét hazája ellenállásáról több mint 400 000 példányban adták el. Miközben a lengyelek másodszor is elvesztették harcukat: Roosevelt átengedte országukat Sztálinnak. Karski könyvében azt a kevéssé ismert történetet is elmondja, milyen módszeresen dolgoztak a szovjetek már 1939-es bevonulásuktól azon, hogy majd meghódítsák az egész országot. A szovjetek által szervezett és az NKVD emberei által vezetett partizánegységek ugyanis nem csak a németek, a Honi Hadsereg ellen is harcoltak.

A futár így a háború után sem térhetett haza. Miután lengyel diplomáit nem ismerték el, 39 évesen iratkozott be a Georgetown Egyetemre. Ott is tartották, 40 éven át tanított, diákjai között volt a jezsuita elit egyetemen Madeleine Albright külügyminiszter és Clinton elnök. Megnősült, felesége, Pola Nirenska híres táncosnő és koreográfus – egyébként holokauszt-túlélő volt. A szerény Karski professzor évtizedekig hallgatott háborús múltjáról. Csak a hetvenes években „fedezték fel”, és szólaltatták meg újra.

2000-ben hunyt el az amerikai fővárosban. Egyik utolsó interjújából idézünk: „A nácik könnyen meg tudtak ölni hatmillió zsidót, mert a szövetségesek lehetetlennek, egyúttal túl költségesnek tartották, hogy megmentsék őket. Lemondtak a zsidókról a kormányok, az egyházi vezetők és a társadalmak. De sok ezer zsidó megmenekült, mert sok ezer ember segítette őket.” Egyikük, a hívő Jan Karski, utóbb megkapta az izraeli állampolgárságot, a legmagasabb lengyel és amerikai kitüntetéseket, s jelölték a Nobel-békedíjra is.