A zürichi alku

A török–örmény megállapodás csak úgy jöhetett létre – nem kevés amerikai közreműködéssel, sőt nyomásra –, hogy a felek még csak nem is érintették benne azt a két kérdést, amely elválasztja őket egymástól. Egyfelől az „örmény nép kiirtását”, e közel száz évvel ezelőtti tragédiát, amellyel minden örmény szerint a törököknek előbb-utóbb éppúgy el kell számolniuk, miként a németek tették a holokauszttal; másfelől a nemzetközi jogilag Azerbajdzsánhoz tartozó, de zömmel örmények lakta Hegyi-Karabah örmény megszállását, ami a muszlim azeri testvérekkel szolidáris törököket 1993-ban a határ lezárására indította. Talán egy éve még úgy tetszett, az örményirtásért tanúsított bűnbánat, illetve az örmény csapatok kivonása Karabahból előfeltétele a békekötésnek. Egyik sem lett az.

Ha megengedhető azonban a mérlegelés, az örmények alighanem sokkal nehezebb szívvel mentek bele a zürichi megállapodásba, mint a törökök. Az a sérelem tudniillik, amit a hajdani ottomán birodalom területén élő örmény kisebbség török kezektől elszenvedni volt kénytelen, a világon élő 15 millió örménynek – ezek ötöde él csak a mai Örményországban – mind a mai napig a legkeserűbb, a revánsvágyat egyfolytában életben tartó történelmi élménye. Semmi sem rendítheti meg azt az örmény közmegegyezést, hogy az első világháború idején a török kormány szándékosan és szervezetten pusztított el egymillió örményt. (Az áldozatok számát megbízható történészek 600 ezerre teszik, török társaik ennek a felére.)

Halál a sivatagban

Voltak egyedi és tömeggyilkosságok, halálmenetek, éheztetés. Nagyon sokan a betegségektől pusztultak el a szíriai sivatagban, ahová kihajtották őket (a törökök szerint „evakuálták”). E tömeges brutalitás egyébként nem az első világháborúban, hanem még a 19. század végén kezdődött: a keresztény, az uralkodó nemzetnél civilizáltabb kisebbség régi szálka volt a szultáni udvar szemében. A különbség a két „fázis” között azonban nemcsak az arányokban, hanem az indokban is keresendő. A népirtáshoz ugyanis az a háború kínált díszletet, ahol a török hadakra csapást csapás után mérő orosz hadsereg soraiban örmény önkéntesek tömege harcolt – közmondásos sikerrel.

Vércsapoló hódítók

A törökök azonban nemcsak az örmények „vérét csapolták le”, hanem a háború utáni török–örmény háborúban a két évig független Örmény Demokratikus Köztársaságot is megcsonkították. Az a terület, amelyet ma a térképen látunk, nemcsak a Krisztus előtti és utáni vagy akár a középkori örmény birodalomhoz képest torzó, de e kérészéletű köztársaság területéhez képest is. A mai Örményország az ott élő emberek szóhasználatában csak „Kelet-Örményország”. A nyugati rész tudniillik – amely a cári birodalom által 1877–78-ban elhódított területeket foglalta magában – az 1920-as török támadás után török kézre került, és ott van ma is. Nem kis területekről van szó: a hajdani köztársaság feléről, benne az örmény nemzeti jelképnek számító Ararát hegyével. (A köztársaság egyébként nemcsak az ő „Trianonjának” számító alexandropoli szerződés nyomán omlott össze, hanem Ordzsonikidze bolsevik csapatainak bevonulásától is. Kísérteties a hasonlóság ez Lengyelország 1939-es felosztásával.)

Azok az örmények, akik a népirtás, továbbá a háborúk következtében szétszóródtak a világban – százezres, sőt milliós nagyságrendű tömegeik éltek és élnek az Egyesült Államokban, Argentínában, Oroszországban, a Közel-Kelet számos országában –, irredenta álmokat szőnek, és el nem tudják képzelni, hogy törökök és örmények békében élhetnek egymással a török bűnök beismerése, illetve az örmények kártalanítása nélkül.

Ehhez képest Törökország semmilyen bűnbánatra nem hajlandó. Az ottani gondolkodás meghatározó iskolája szerint az első világháború idején „polgárháború” tört ki törökök és örmények között, és mindkét oldalon voltak áldozatok. Szándékos népirtás nem történt. A törökök nem oldozzák ugyan fel magukat „minden” felelősség alól, de politikusaik és diplomáciájuk évtizedek óta mindent elkövet annak érdekében, hogy ne húzzák rájuk a „népirtás” (genocídium) vádját. E vállalkozás sikeresnek mondható.

Az emlékezés fái

Az Egyesült Államok, amelynek Törökország nemcsak NATO-szövetségese, hanem legfontosabb katonai partnere is a közel-keleti térség bejáratánál, éppúgy nem engedett (eddig) az örmény nyomásnak, ahogyan Izrael sem – ez utóbbi vélhetően a török és az izraeli vezérkar kitűnő kapcsolatára való tekintettel. (Jereván közelében, ahol a népirtás emlékműve áll, az Örményországba látogató külföldi méltóságoknak illik fát ültetniük. II. János Pál pápán kívül ezt eddig csak két „nagyság” tette meg: Putyin orosz és Chirac francia elnök.)

Az Örményországot jelentős öszszegekkel támogató örmény diaszpóra szemében azonban a törökökkel való „idegen összejátszás” önmagában nem szolgáltathatott volna elegendő okot arra, hogy a Szerzs Szarkiszjan elnök vezette mai örmény rendszer a zürichi megállapodással az „önfeladásig” alacsonyodjék.

A baj csak az, hogy ha morálisan méltányolható is az idegenbe szakadt örmények álláspontja, más módon aligha. Ők tudniillik nem egy fojtogató blokád alatt levő, onnan mindenképp kiszakadni akaró országban élnek.

Segít a nagy testvér

A térképről jól kivehető, hogy Örményország Törökországgal, Azerbajdzsánnal, Iránnal és Grúziával határos, de patrónusa, Oroszország felé semmilyen közvetlen összeköttetése nincsen. Négy szomszédja közül három muszlim, egyikkel – Azerbajdzsánnal – Karabah miatt de facto hadiállapotban van, kereskedni a külvilággal csak az orosz–grúz háború miatt eléggé vészterhes Grúzia, illetve Irán közbeiktatásával tud. A legnagyobb csapást Törökország 1993-as lépése, a határzár mérte rá, de ebben maga is „sáros”. Erőszakkal egyesítette ugyanis Karabahot az anyaországgal, amire a területétől megfosztott Azerbajdzsán nem válaszolhatott mással, mint hogy szolidaritást kért és kapott a türk és moszlim „nagy testvértől”, Törökországtól. Jegyezzük meg jól: a törökök szinte semmit sem vesztettek azzal, hogy elzárták magukat az örmények elől.

Az elmúlt másfél évtizedben nem volt ugyan átjárás a török–örmény határon, de élénkültek a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok. A két félnek van közös múltja, ismerik egymást, Törökországban még mindig vagy 100 ezer örmény él. Pár hónapja beindult a futballdiplomácia is:

a török elnök megjelent Jerevánban a két ország vb-selejtező mérkőzésén, s ezt a gesztust október közepén viszonozta Bursában örmény kollégája. Ankara tartotta ugyan magát ahhoz, hogy addig nem nyitja meg a határt, amíg az örmények ki nem vonulnak Karabahból, de az Egyesült Államok, amely erőteljesen megvetette lábát a Kaukázusban, afelé szorított minden érdekelt felet, hogy ultimátumok helyett (ez vonatkozik a török önkorbácsolásra is az elpusztított örmények miatt) a megegyezést keressék. Ilyenformán az eredeti keménykedésnek egy jócskán felpuhított változata felé tart az azeri–örmény–török háromszög: az örmények megelégednek azzal, hogy a népirtást egy török–örmény történészbizottság vizsgálja meg „tárgyilagosan”; az azeriek pedig alighanem azzal, hogy az örmények valamilyen jelképes visszavonulást hajtanak végre Karabahból.

Arcvesztés nélkül

Ez utóbbi – ha megtörténik – lehetővé teszi a török parlamentnek, hogy „arca megőrzésével” ratifikálja a zürichi megállapodást. Tegyük még hozzá: Törökország számára nincs nagyobb cél, mint az Európai Unióhoz való csatlakozás, és ez – sok más mellett – aligha lehetséges addig, amíg egyik szomszédját – az adott esetben Örményországot – blokád alatt tartja. Ilyen magatartásra egyetlen EU-s tagország sem jogosult.