A zsidó miniszterelnök

A Verhovna Rada, az ukrán parlament a múlt kedden fogadta el Arszenyij Jacenyuk miniszterelnök régóta esedékes lemondását. Jacenyuk, akit a 2012-es Majdan-forradalom segített hatalomra – akárcsak Porosenko elnököt – majdnem úgy lenullázta kezdeti népszerűségét, mint korábbi jótevője, Juscsenko elnök, akinek kormányzása idején külügyminiszter is, parlamenti elnök is volt. Az elmúlt két évben az ukránok életszínvonala drámaian csökkent: minél lejjebb süllyedt a gazdasági teljesítmény, annál inkább romlott a nemzeti valuta és emelkedtek az árak. 2015-ben több mint 30 százalékkal csökkent az ország GDP-je, viszont 50 százalékkal emelkedtek a fogyasztói árak. Ukrajnát ma egy 17 milliárd dolláros IMF-program tartja a víz felszínén, illetve már az sem, mert a kifizetéseket az elvárt reformok miatt felfüggesztették. A Jacenyuk iránti bizalom egyébként azért is olvadt el, mert túl szoros kapcsolatokat ápolt a politikai pártokat kézben tartó oligarchákkal, fedezte a korrupciót, azaz a korrupt üzletembereket. Igaz, e tekintetben egyetlen korábbi elnöktől vagy elődjétől se különbözött.

Lemondásának tényleges oka azonban másban vagy másban is keresendő. Nem jött ki az elnökkel. Lévén olyan országról szó, ahol az elnöki és a kormányfői hatáskörök voltaképp nincsenek szabályozva, Porosenko minél több hatáskört ragadott magához, Jacenyuk meg túl önfejű volt, és nem kellőképp irányítható. Meg szerintem ostoba is: ahogy délután vette az aktatáskáját és távozott hivatalából, nem vette észre, hogy az elnök a szó szoros értelmében átveszi a kormányzást; állandó vendége a főügyész, aki közvetlenül tőle kap utasításokat, hogy kit szabad és kit nem szabad „bántani”. (Ismerős?) Jacenyuk egyébként a maga összukrajnai Haza, majd Népfront pártjával egyáltalán nem volt gyönge politikus: még idén februárban is megnyert a parlamentben egy bizalmi szavazást, nem is óhajtott lemondani, csak akkor kényszerült rá, amikor szétesett a kormánykoalíció, és nem csak a Porosenko-párt (A Mi Ukrajnánk), más pártok is kihátráltak mögüle. Az elnök a „falakon kívül” szerette volna látni Jacenyukot, bár a sors iróniája, hogy az új miniszterelnök csak akkor tud hatalmon maradni, ha a két erős pillér, a Porosenko- és a Jacenyuk-párt támogatja. Ami egyébként választásakor megtörtént, de nem ingyen, mert megint az a különös, csak Ukrajnára jellemző eset fordult elő, hogy maga Jacenyuk lemondott, de az emberei ott vannak az új kormányban, a többi között az övék a belügyi tárca is. (Egyébként „névértéken” nem igaz, hogy Jacenyuk semmit se tett a reformokért. Ő hozta létre a korrupcióellenes országos hivatalt, amelynek nyomozóit Nyugaton képzik ki a testvérszervezetek, és kitűnő fizetéseket kapnak. Átszervezte a rendőrséget, csúnyán megfaragta az energiaárak állami támogatását, részleges adóreformot léptetett életbe, lefektette a közigazgatási decentralizáció alapjait, előrehaladást ért el a közoktatásban. Sajnálatos módon ami érintetlen maradt, az elsősorban az igazságszolgáltatás, másodsorban a választási reform – csak az oligarchák által összeállított pártlistákra lehet szavazni, egyénekre nem –, harmadsorban az alkotmánymódosítás, ami a szakadár kelet-ukrajnai oroszoknak kedvezne.)

Ugyancsak Ukrajnára jellemző, hogy szinte ugyanakkor, amikor Porosenko nyeregben érezhette magát, nyilvánosságra kerültek a panamai iratok, s ezekből kiderült: a „csokikirálynak” csúfolt elnök nem hogy nem adta el roppant tekintélyes vagyonát (dollármilliárdos természetesen), mint megválasztásakor ígérte, az az állítása sem igaz, hogy egy BVI nevű, általa létrehozott gondnok cégre bízta, mert bizony a vagyon a brit Virgin-szigeteken, az egyik legismertebb offshore-paradicsomban kötött ki. Még jellemzőbb, hogy az ukrán főügyész hivatala nyomban nyilatkozatot adott ki: nyomát nem látják bűncselekménynek. Persze hogy nem.

Ha már elmondtuk, hogy mi az, ami Ukrajnában változatlan, el kell mondani azt is, hogy az igazságszolgáltatási-alkotmányjogi reformoknak nem Jacenyuk, hanem inkább maga az ugyancsak oligarcha Porosenko feküdt keresztbe. Megfigyelők bizonyosra veszik, hogy az elnök nem lett volna képes Hrojszmant miniszterelnöknek jelölni és mögé óriási parlamenti támogatást összetrombitálni, ha nem egyezik ki legalább (a muszlim) Rinat Ahmetovval, az egykori donyecki iparbáróval, illetve (a zsidó) Ihor Kolomojszkijjal, akit ugyan leváltott dnyepropetrovszki kormányzói tisztéből és önkéntes száműzetésbe kényszerített Svájcba, ám akinek 42 százalékos tulajdonrésze van a legnagyobb és az államnak 345 millió euró adóval tartozó ukrán olaj- és földgázcégben (Ukrnafta), plusz gyakorlatilag övé a legnagyobb hazai kereskedelmi bank (Privatbank). És saját képviselőcsoportja is van Újjászületés néven. Ahmetovot (a legsikeresebb ukrán futballklub, a Sahtar Doneck tulajdonosát) meg azért kellett megbékítenie, mert az ő bányáiból vásárolják a szenet az ukrán távhőszolgáltatók, és nem mindegy, milyen áron. Ahmetov eddig a Jacenyuk-párt főszponzorának számított.

Ezekhez az emberekhez képest

Ukrajnamindmáig legfiatalabb (38 éves) miniszterelnöke, tisztesség ne essék szólván, egy senki, de legalábbis (ma még) egy „kispályás”. Viszont van saját jogú politikai teljesítménye. Huszonévesen választották meg a 370 ezer lakosú Vinnyica polgármesterének, egy olyan város élére, ahol addig semmi se működött. Ma állítólag minden: nincsenek kátyúk, remek a tömegközlekedés, példaszerű a vasúti összeköttetés, a közvilágítás. És épült három kórház meg jórészt izraeli pénzből világszínvonalú diagnosztikai központ. (A Hrojszman család egyik fele Izraelben él.) Utóbbit maga Liberman izraeli külügyminiszter avatta fel. Hrojszman azt ígéri, ugyanolyan sikersztorit csinál egész Ukrajnából, mint hajdanán Vinnyicából. Na, ez a jövő egyik nagy titka.

És nem véletlen, hogy Porosenko épp belőle csinált parlamenti elnököt, majd miniszterelnököt. Kettejük között már 2012-ben volt üzleti kapcsolat. Hogy, hogy nem, a mai elnök legnagyobb édesipari gyárát épp Vinnyicában építette fel, sok ezer munkahelyet teremtve. „Beszállt” annak a bizonyos diagnosztikai központnak az építésébe is. Kizárt, hogy Hrojszman ne lett volna hálás ezért.

Függetlenül attól, hogy a valóban antiszemita nyugat-ukrajnai ultranacionalisták és vérszomjas szélsőjobboldaliak mit gondolnak, Hrojszman kinevezésével Porosenko két legyet is ütött egy csapásra. Egyfelől Izrael Ukrajna barátjának számít, izraelieknek gyakorlatilag tilos az immár orosz, az ukránoktól elcsatolt Krímmel (és a Krímben) üzletelniük. Másfelől az ország tekintélyes létszámú zsidó közössége teljes mellel kiáll az új miniszterelnök mellett, mondván: megválasztása a legerősebb érv amellett, hogy „Ukrajna nem antiszemita”.

Minthogy azonban a világ tele van furcsaságokkal, történjék végül említés arról, hogy egyetlenként az unió 28 tagországa közül Hollandia népe a minap egy referendumon elutasította az unió és Ukrajna között létrejött társulási szerződést. A részvétel ugyan alig lépte át a 30 százalékos érvényességi küszöböt, de akik szavaztak, majdnem kétharmaddal nyertek. Mozgatóik az úgynevezett euroszkeptikusok voltak, élükön a szabadságpárti, bevándorlásellenes Geert Wildersszel, aki amúgy Izrael legnagyobb híve. Még szerencse, hogy a népszavazási eredménynek nincs kötelező ereje, így az Európai Bizottság kitarthat amellett, hogy a 40 millió ukrán vízum nélkül utazhasson az unió tagországaiba. Ha ez megvalósul, visszamenőleg okafogyottá tesz minden magyar ügyeskedést, hogy a kárpátaljai magyar kisebbség tagjai (meg azok az csalók, akik suttyomban illegális magyar állampolgárságot szereztek) a mi papírjainkkal mozogjanak szabadon az egész schengeni térségben.