A zene képe

SZÉNÁSI Sándor

Ha most mint egy mély tóba, beleereszkedünk ebbe a 30-szor 30 centiméteres képbe, nem azért tesszük, mert a fotó, jelesül az Abbey Road című Beatles-album lemezborítója olyan fantasztikusan nagy mű. Nem az. Négy zenész gyalogol át egy zebrán, nagy dolog. Amióta 47 évvel ezelőtt egy Ian Macmillan nevű szabadúszó fotós létrán állva, az utca közepén megcsinálta a beállított képet, sok ezer jobbnál jobb lemezborító született a zeneiparban. Átrajzolt, színezett fényképek, komputerrajzok, hagyományos, avantgárd és pop art grafikák, pszichedelikus vagy éppen űrgagyi stílusban, és jelentős részük szellemesebb, kifejezőbb, okosabb, mint ez a fotó, amelynek a kedvéért áttörjük a tér-idő határokat, hogy visszajussunk a múltba.

Vegyük csak a most megjelent Radiohead-albumot, amely vinylen is megjelent, de még a CD-je is a régi „bakelit”lemezeket utánozza azzal, hogy gatefold megoldással került piacra, vagyis széthajtogatható.

Emlékeznek még a kinyitott borítókra, amelyek megduplázott területén egy világ terült el dalszövegekkel, standfotókkal, arcokkal és színekkel, a beatkorszak vad, csiricsáré színeivel? Totális támadás volt a kor szürkesége ellen. De a borítókon bele is lehetett nézni a rock hőseinek a szemébe, és jeleket keresni, amelyek a kép mögöttes valóságából, egy spirituális világból érkeznek hozzánk. A CD ezt már nem tudja, és vége is van lassan, a zenének ma nincs megfogható, anyagi valósága, díszlete, kerete, a zenészeknek nincsenek vonásaik.

A vinyl előtt tisztelgő Radiohead-lemez, a Moon Shaped Pool borítója is döntően különbözik az Abbey Roadétól abban, hogy azt már a zene szülte, és nem a zenészeket mutogatja, nem ismeri a személyi kultuszt. A fényképalapú grafika legfeljebb arcfoltokat idéz meg, egyébként megkövült fák évgyűrűit látjuk, vöröses, barnás sávokat, az osztrigaformájú medencébe szürke kövek hullanak. Valóság, ha van, az csak a zene valósága. A borító Stanley Donwood álma egy mágikus zenéről: aki nem ismeri a bandát, ebből rájöhet, mi vár itt rá, aki meg ismeri, már a borítóval elkezdheti az utazást.

Az Abbey Road idővonatába azonban mégis megéri beszállni, már csak a borító utóélete miatt is. Andy Warhol is utal rá egy munkájában, a Red Hot Chili Peppers meg gúnyosan leutánozta: a képen a zenészek meztelenül vonulnak át az úton, csak egy-egy jól felhúzott zokni takarja őket. Íme egy mém, válasz az előző generáció legendájára, és a korabeli rajongók hisztériájára, amely a mezítlábas McCartneyban a halott Beatles dublőrét látta, Lennonban pedig egy temetési menet lelkészét. Az ötlet egyébként amerikai. Ha pedig a kép bal oldalán parkoló autók jobb oldali kerekeit egy vonallal összekötjük, az pont McCartney fején halad át. Tiszta sor: agysérülés. Tiszta sor: a hatvanas éveknek vége.

De maradjunk még 1969 szeptemberében, a Carnaby Streeten vagy a Piccadilly Circus közepén, ahol a swinging London varázsa már fakul, a hippik elvándorolnak, de innen azért jobban átlátni az ötvenes évekre, amikor a mai értelemben vett lemezborító-kultusz kezdődött. Ezt folytatta később, de teljesen más módon David Bailey és Robert Frank, akik a Rolling Stones és Marianne Faithfull lemezborítóit fotózták, Klaus Voorman, aki basszusgitáros is volt, és Robert Whitaker fotóival megcsinálta a Beatles Revolver című albumborítóját. Brassai, aki a Pirates című Rickie Lee Jones-lemez fotóját készítette. És Daniel Hirst, Robert Mapplethorpe, Helmut Newton, az amerikai Larry Clark, Warhol, és Annie Leibovitz, aki majd a hetvenes években lesz a Rolling Stones hivatalos fotósa.

Majdnem mindegyikük a divatfotó világából jön, és előbb-utóbb mindegyikük megtagadja a beállított, merev, műmosolyú modellek fényképezését, és az új sztárokra veti rá magát, akik egyívásúak a rajongóikkal, s ugyanaz a düh fűti őket, és ugyanazok az illúziók bódítják. A közelség, az együttlét, a világ közös utálata a jelszó. A borítóknak ezt kell üzenniük, és egyáltalán, a borítóknak új feladatuk lesz: a vinyllemez védelmén, az áru becsomagolása helyett egy új életérzést kell kicsomagolniuk.

Bachnak még nem volt borítója, mondta egyszer a hatalmas trendfordulót érzékeltetve Zsuffa Péter rádiós műsorvezető, amihez azt tehetjük hozzá, hogy a hatvanas évektől már Bachhoz is új dizájn jár. A természetesség és a kísérletezés lesz a divat, ez pedig mágnesként vonzza a fiatal művészeket, így aztán egyfajta összművészet születik: a kép fantáziája és a zene ereje együtt. A rajongó fekszik az ágyon, kezében a borító, azt nézi, abba lép bele, a lemezjátszón meg forog az új LP. És az új világ istene a maga teljességében jelenik meg.

Innen, Londonból, 1969-ből a hazai világ, a szögesdrót mögötti Magyarország alig látszik. 1968-ban az Omega Red Star néven lemezt csinálhat a Deccánál, és 1970-ben feltűnik egy Illés nevű zenekar is a Trafalgar téri Lyceumban, de a két világ nem találkozik. A hazai lemezborítókat készítő fiatal fotósok és grafikusok másolgatják ugyan a hozzájuk néha eljutó nyugati kiadványokat, de alapvetően magukra vannak utalva egy olyan világban, ahol a beatzene megtűrt, a hosszú haj utálatos és a fiatalok üvöltése a koncerteken kibírhatatlan.

Ebből az ostoba korból mintha valami visszamaradt volna: míg Nyugaton a borítók tervezése szinte külön művészeti ág lett, itthon a lemezismertetők ma is alig említik a dizájnereket. Ők maguk sem teszik a borítóikat kirakatba, mintha ezek a munkák a „komolyabb” művekhez képest csak ujjgyakorlatok volnának, vagy a sima pénzszerzésről szólnának. Pedig Kemény György (Locomotiv GT: Ringasd el magad!), Mester Miklós (Locomotiv GT) éppúgy tervezett borítót, mint Pálfi György László (Edda, Hobo, KFT, Dimenzió, Hofi), vagy Szász Endre (Omega) és persze Szyksznian Wanda (Illés-lemezek). Említsünk meg néhány fotóst is: Féner Tamást, Hegedüs Györgyöt, Bakos Istvánt. A felsorolás távolról sem teljes. A szörnyű, kiirthatatlan giccsről ne ejtsünk szót, a cél most az, hogy örüljünk egy kiállításnak.

A Capa Központban ugyanis a Total Records – Lemezborítók: fotográfia és zene bonyodalmas cím alatt 437 híres borítót láthatunk, az anyag a tavalyi arles-i fesztiválon mutatkozott be, nálunk októberig lesz látható. Most az egyszer elszakadva a zenétől, falon lógva, mintha festmények volnának. És persze néha azok is, csak hát a japán fametszetekhez hasonlóan sok tízezernyi másolatban léteznek szerte a világban, ami rendben is van. Ha a beatkorszak, amely életet adott ennek az új műfajnak, a közösségről szólt, a lemezborító sem létezhet csupán egyetlen példányban. És ami a kiállításon látható, mind jó. Vagyis az áru, amit hirdet, amiről üzen, amit dicsőít, tehát a zene is csak az lehet, jó. Ahogy az egyik francia kurátor, Serge Vincendet mondta, rossz zenéhez sosem készült jó borító. Ez kétségkívül piaci unikum.

Most már kiléphetnénk az Abbey Road fotójából, de valahogy mégsem akaródzik. Még megvárjuk, amíg a Beatles eltűnik az utcáról, visszamegy a stúdióba folytatni a lemezt. Mi meg egy ritka pillanatban, amikor nem jön autó és nem mászkál senki a zebrán, magunk is átkelünk az út két partja között. Jó érzés, hogy vittük valamire.