A Windsor-ház urai

A monarchia kiiktathatatlan az angol (brit) történelemből. És vélhetően egy darabig az is lesz. Azt a rövid közjátékot leszámítva, amikor Cromwell Olivér forradalmának lenyakazás folytán áldozatul esett egy angol király, több mint ezer éven át királyok és királynők népesítették be az ország történelmét. Erősek és gyöngék, hódítók és olykor meghódoltattak, de uralkodók. A történésznek, publicistának is kiváló Timothy Garton Ash azt írta minap, hogy a monarchia maga a költészet. És valóban: ha az ember azzal próbálkozna, hogy minden idők legnagyobb angol (dráma)költője, William Shakespeare életművéből megpróbálná „kioperálni” a királyokat, abból a valóságos Richárdok, a képzeletbeli Learek nélkül semmi sem maradna. Sokat vesztenénk.

Hintók, apródok

Amerika – ha a Függetlenségi nyilatkozatot tekintjük – még két és fél évszázadnál távolabbra se tud tekinteni. Innen az áhítat az egykori gyarmattartó rituális ünnepségeinek – mindenekelőtt a királyi esküvőknek – a voltaképp változatlan díszletei: a hintók, a gárdisták, az apródok, a medálokkal díszített egyenruhák, a katedrálisok stb. iránt. Mondják, hogy annak a félmillió rajongónak, aki a múlt hét végén Vilmos herceg és Catherine Middleton esküvőjére Londonba elzarándokolt, a fele amerikai volt, amiképp a televíziós közvetítésen csüngők java is. Persze – mint mindig – van más magyarázat is. Az amerikaiak azért „buknak” az angol királyi család megmozdulásaira, mert bennük, illetve a kommunikációjukban épp az a műfaj testesül meg, amelyet ők találtak ki: a szórakoztatással elegy s az azzal zanzásított tájékoztatás.

Érzelmi viszonyuk azonban az amerikaiaknak a brit monarchia iránt nincs. Az angoloknak van. Az Egyesült Királyság (Nagy-Britannia és Észak-Írország) lakóinak mind a mai napig csak úgy húsz százaléka republikánus, azaz szívesebben látna köztársaságot a királyság helyén – a többi úgy gondolja jónak, ha a Buckingham-palota, lakóival egyetemben, a helyén marad, mert a monarchia testesíti meg az állandóságot a változásban; „ő” az, ami a szigetország lakóit érzelmileg egybekapcsolja, gondoskodik arról, hogy a birodalom illúziója fennmaradjon, s hogy általa érvényesüljön egyfajta megszakítatlan kontinuitás. (Belgiumban azt mondják: az uralkodó az egyetlen belga, az összes többi állampolgár vagy flamand, vagy vallon. Angliában az uralkodó nem az egyetlen, hanem az összes brit, egy személyben.)

A politika felé fordítandó a szót: amióta brit földön alkotmányos monarchia létezik, példásan betöltötte a funkcióját. Noha alapjában mindig azokat a társadalmi osztályokat – elsősorban a földbirtokos nemességet meg az ipari arisztokráciát, a „felsőbb osztályokat” – tudta maga mögött, amelyek a 20. századig a brit politikát formálták, önnönmaga mint öröklött funkció birtokosa soha nem feküdt keresztbe a választott testületek (a parlament) akaratának.

Cifra dolgok

Szerény adalék e történethez – ilyen értelemben Schmitt Pál akár királynak is tekintheti magát –, hogy angol uralkodó 1707, azaz háromszáz éve nem tagadta meg az aláírását egyetlen törvénytől sem, amelyet a Westminsterben hoztak. Még a mindenható Viktória sem! Ez ma sincs divatban, sőt. Rendes évi trónbeszédében az uralkodó engedelmesen fölolvassa a parlament két háza előtt azt a papírt, amelyet a kormányfő a kezébe nyom, s amely arról szól, hogy „az ő kormánya” a hamarosan esedékes törvényhozási időszakban milyen törvényjavaslatokat kíván a T. Ház elé terjeszteni. Ebben soha egy vessző változás nincsen.

További, nem lényegtelen adalék, hogy amikor 1936-ban Baldwin miniszterelnök (egy kétszeresen elvált amerikai asszonnyal, Mrs. Simpsonnal folytatott konok viszonya, a monarchia becsületének megkárosítása miatt) lemondásra szólította fel VIII. Edwardot, az szó nélkül eleget tett saját kormánya óhajának, és a trón helyett kedvesét választotta.

Akkortájt még nem volt igazi bulvársajtó, kereskedelmi tévék meg pláne nem. A mából visszamerengek: noha óriási sztorinak számított ez annak idején (minden újságolvasó magyar tudott róla), a monarchia iránti tisztelet visszafogta a karcosabb tollú zsurnalisztákat. A köznép se akart nagy botrányt. Csöndben olyan uralkodóra vágyott, akit a maga konzervatív moráljával maradék nélkül tisztelni tud. Noha VIII. Edward kapcsolata – a maga morganatikus volta miatt – az első olyan eset volt az angol királyság ezeréves történetében, amely rést ütött a kötelező normákon, akkor még sejteni sem lehetett, hogy fél évszázad múltán ennél sokkal cifrább dolgok is történnek, ha nem is az uralkodóval, de a családjával.

Süllyedő hajó

Közben persze volt egy háború, és a monarchia, ha lehet, minden korábbinál inkább összenőtt az alattvalókkal. VI. György, a mai királynő édesapja hitvesével – az utóbb 102 évet megélt anyakirálynővel – rendszeres és hősies látogatója volt a bombázások sújtotta londoni kerületeknek; a fővárosban vészelte át a Blitzet éppúgy, mint a V–2 rakéták rohamát. Egy egész nemzedék hősei lettek.

Ha II. Erzsébetre gondolok, aki már csaknem hatvan éve ül a trónon, egy mondata jön elő az emlékezetemből: „Annus miserabilis.” (Rettenetes év.) Ezt akkor mondta, amikor Károly, a trónörökös elvált a szépséges és hozzá kölcsönösen hűtlen Dianától, ráadásul kigyulladt a windsori kastély. De ha szabad ezt mondanom, a „rettenet” már korábban kezdetét vette. Tudniillik, ha mindent egybeveszünk, II. Erzsébet családjába bántó módon kezdtek benyomulni a „közrendek”. Már a húga, Margit is képes volt egy sztárfotóshoz hozzámenni. Aztán a lánya, Anna egy dragonyoskapitányhoz. Aztán legkisebb fia, Edward egy PR-menedzser hölgyet választott. De András neje, Sarah Ferguson, vagy Károlyé, Diana Spencer is csak nagy jóindulattal volt kékvérűnek minősíthető, ami a lényegen keveset változtat: Margit is, Anna is, András is, Károly is elvált.

Ezek a dolgok a monarchia korábbi évszázadaiban nem voltak divatban. Az pedig végképp nem, hogy a „közrendek” nyomulását egyébként nagy rokonszenvvel kísérő brit kispolgárság évtizedeken át napi örömét találja egy végtelenített bulvár-szappanoperában, ahol is a sajtó II. Erzsébet gyermekeinek, azok házastársainak, szeretőinek minden magánéleti epizódját „kitárgyalja”, válás előtt, válás után. Hab volt minden tortán, hogy „a nép hercegnője”, Diana – a most házasult Vilmos herceg mamája – válása után „egy gazdag arabbal állt össze”. Kate Middleton a közrendűek népes családját gyarapítja a brit monarchiában, de nem volnék meglepődve, ha idővel „a Dianák” protokollgyűlölő fajtáját gyarapítaná II. Erzsébet családjában – bulizni jobban szeret, mint vadászni –, s ilyenformán előbb-utóbb kiválna az üzletből.

Lord Curzont egyszer megkérdezték, mit szeret az Osztrák–Magyar Monarchián. Azt válaszolta: „Imádom a süllyedő hajók látványát.”