A Wikileaks-akták és a magyar titkok

A The Guardian két újságírója, David Leigh és Luke Harding által jegyzett, a Geopen kiadásában nemrég magyarul is megjelent Wikileaks-akták több szempontból is kiemelkedik a jelenséggel foglalkozó írások mezőnyéből. Első sorban azzal, hogy maguk a történet főszereplői adják közre első kézből, hogyan is zajlott a hétköznapi valóságban az internetes világot alapjaiban megváltoztató eseménysorozat. A kötet tehát a sztori sztorija. Ráadásul olyan élvezetes, krimiszerű feldogozásban, amitől a könyv az újságírói tényfeltárás és riportműfaj gyöngyszemévé válik.

Nem csoda, hogy a könyv megjelenését a neves brit lap és a Wikileaks-tábor közti nyilvános komment- és nyilatkozatháború követte, majd Steven Spielberg megvette a filmesítési jogokat.

A magyar kiadás érdeme, hogy a Zalai István által szerkesztett kötet olyan jegyzetekkel és a magyar titkokra vonatkozó adalékokkal is kiegészül, ami a hazai olvasó számára is "testközelbe" hozza a nemzetközi diplomáciát megrázó, fordulatokban bővelkedő, s újabb meglepetéseket ígérő történetet.

A Wikileaks-akták a kezdetektől lépésről lépésre kíséri végig Julian Assange és a Wikileaks történetét az ősforrástól, az Irakban állomásozó Bradley Manning amerikai tizedestől az afgán hadinaplókon át egészen a történelem legnagyobb kiszivárogtatásáig. Eközben feltárul az olvasó előtt, hogyan lesz világraszóló botrány a szigorúan ellenőrzött titkok és a pitiáner emberi gyarlóságok mindennapi ellentmondásából.

Az ausztrál származású Assange-nak ezért is meggyőződése, hogy az ellen felhozott "szexuális indítékú" vád a politikai indíttatású hajtóvadászat részei. Pitiáner bosszú amiatt, hogy a Wikileaks közzétett több mint kétszázötvenezer bizalmas amerikai diplomáciai sürgönyt. Ám emiatt normális jogi eljárás keretében nem tudták volna kivonni a forgalomból.

A most közreadott diplomáciai dokumentumok egyébként – legalábbis politikai értelemben – semmi rendkívülit nem tartalmaznak. Hisz Budapestről is pontosan tudható, mit gondolhatnak Berlusconiról az amerikaiak. De az is nyilvánvaló, hogy nem csupán az amerikai diplomaták és nemcsak Magyarországon mérik fel jó előre, mit várhatnak egy másik politikai garnitúra embereitől. Ezért reagáltak olyan visszafogottan – vagy éppen sehogy – azok a politikusok és kormányok, amelyek nevetség tárgyává váltak az iratok közlése nyomán.

Ám nyilvánosságra kerültek olyan adatok is, amelyek alapján be lehet azonosítani az USA-val együttműködő személyeket a világ számos forró pontján. Vajon ilyen esetekben meddig terjed az információ szabadsága, és hol kezdődik az erkölcsi alapú önkorlátozás?

A Wikileaks-botrány számos fontos tanulsággal és következménnyel jár. A történtek nyilvánvalóvá tették a Streisand-effektust. A művésznő még 1993-ban tiltakozott a kaliforniai házáról készült fotók közlése ellen, de minél inkább tiltakozott, annál több helyen bukkantak fel a fotók. John Gilmore, az Electronic Frontier Foundation alapítója egyszerű hálózati funkcióként írta le a jelenséget: „A net a cenzúrát veszteségként értelmezi, és megkerüli.” Bár a Wikileaks eredeti portálja már nem érhető el a neten, sok ezer tüköroldal vette át a funkcióját. A dokumentumok immár bárhonnan könnyedén letölthetőek.

Fontos tapasztalat a média viselkedésének álságossága. Számtalan sajtótermék bírálta a Wikileaks eljárását. De cápaként csaptak le az információkra, és vették át azonnal a weblapon megjelenteket. Lelkiismeret-furdalás nélkül azt adták, amire a legnagyobb kereslet volt.

Logikus tehát a kérdés: lehet-e, érdemes-e – akár nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva – korlátozni az internetes tartalmakat? Az internet ugyanis a globális információcsere helyszíne. Nincs globális törvény, sem globális eszköz a megregulázására. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy ha világszenzáció jut egy orosz netező birtokába Amerikáról, moralizálni kezd az USA érdekeiről, és megretten az amerikai nemzetbiztonsági törvénytől. Nem is tud róla. Teszi, amit sok millió társa tenne: kiküldi az információt a világhálóra.

Az internet népe az információszabadságban szocializálódott. Ez a tömeg pedig időről időre megszüli azokat a dzsungelharcosokat, akik készek a nyilvánosságot minden egyéb megfontolás elé helyezni. Egyértelművé vált: a kódok, jelszavak, biztonsági rendszerek semmit sem érnek, ha csupán egyetlen „csap” is marad a rendszerben. Azon keresztül minden kifolyik.

David Leigh - Luke Harding: Wikileaks-akták. 2011, Geopen kiadó.

A Geopen Könyvkiadó a Magyarországgal foglalkozó táviratokból külön válogatást fűzött a könyvhöz.