A veszedelmes ISIS
Irak mint egységállam pillanatnyilag nem létezik. Lehet, hogy ez még nem Szaddám Huszein 11 évvel ezelőtti likvidálásának a végterméke, de annyi biztos, hogy a demokratikus és virágzó Irak eszményképe a porba dőlt. Nem most, hanem akkor, amikor az amerikaiak 2011-ben sietősen távoztak az országból, mondván, annak demokratikus intézményei megszilárdultak, hadserege (amelyet ők képeztek ki) és biztonsági erői képesek fenntartani a rendet és az egységet. Ez azonban illékony álommá vált. Mihelyt az irakiak a saját kezükbe vették a sorsukat, elemi erővel törtek fel a szőnyeg alá söpört, nem tegnapi keletű belső konfliktusok. Kivált a két nagy vallásfelekezet, a szunnita és a síita közöttiek. Ha ehhez hozzátesszük a kurdkérdést, akkor nyugtázható, hogy egy országon belül három ország van: egy szunnita, egy síita és egy kurd. ACZÉL ENDRE írása.
A történet eleje nem Irakban, hanem Szíriában keresendő. Hónapokkal ezelőtt csak annyit tudtunk, hogy a Basár Asszád diktatúrája elleni fegyveres lázadás fő erejét egyre kevésbé a „szabad szíriai hadsereg” alkotja, hanem több szélsőségesen iszlamista-dzsihádista („szent háborús”) csoport. Közülük a legjelentősebb csak nemrég fedte fel magát. Az ISIS névre hallgat, ahol is az angol betűszó az Irak és Levante Iszlám Állam fogalmat takarja. Most már érdemes megtanulni. Levante voltaképp mai értelmezésben Szíriával azonos, azzal az országgal, amelyből a körülbelül ezer főt számláló ISIS meglehetősen nagy darabokat szakított ki északon, s eljutott egészen a legnagyobb szír város, Aleppó határáig.
Az ISIS – kéretik lélegzetet venni – az Al-Káidából szakadt ki. (Megírtuk: a történet bin Láden megölésével nem zárult le.) Ám míg az „anyaszervezet” a puszta terrorra szakosodott, és tucatnyi, önállósult sejtje a Magrebtől Jemenen át Pakisztánig ezzel foglalatoskodik, az ISIS egy általa kormányzott „kalifátusban” gondolkodik, amelyben egyesülnének a szíriai és iraki szunniták, és amely a legszigorúbb iszlám előírások szerint élne.
(Egy arab kalifátus már létezett a térségben, közvetlenül az ottomán birodalom felbomlása után, azaz az első világháború végén. I. Fejszált, az uralkodót azonban elűzték a britek, és néhány éven belül érvényt szereztek a franciákkal 1916-ban megkötött titkos szerződésüknek, újrarajzolták a térség határait, létrehozták a mai Szíriát, Libanont, Irakot, Jordániát, egyszersmind befolyási övezeteket jelöltek ki a maguk számára. Az előbbi két entitás Franciaországé, az utóbbi Nagy-Britanniáé lett. London még a palesztin mandátumterületet is megszerezte magának. Az új „államhatárok” nem voltak tekintettel a mögöttük élő nemzeti, etnikai és vallási csoportok földrajzi elhelyezkedésére. Semmilyen önrendelkezési elv nem érvényesülhetett. Az ISIS most „vissza akarja rajzolni” a kalifátust.)
Lévén egy nem hadsereg-, még csak nem is egy ezrednagyságú fegyveres erőről van szó, sokan tréfának gondolták az ISIS álmait, egészen addig, amíg a múlt héten katonái Szíria felől be nem törtek Irakba, el nem foglalták Moszult, az ország második legnagyobb városát, rá nem tették a kezüket az ott fellelt, kitűnő minőségű amerikai fegyverzetre és iraki dinárban körülbelül félmilliárdnyi (!) amerikai dollárra. Aztán megszállták Tikritet, Szaddám Huszein szülővárosát is. (Közben brutálisan gyilkolták a síita kormánykatonákat, polgári személyeket.) Ilyen szépen kistafírozva a dzsihádista „hadsereg” elindult Bagdad, a főváros felé, és a hét végén már pánik tört ki a kormányhivatalokban.
Ami akár fantasztikusnak is mondható, az az erőviszonyokban érhető tetten. Moszult két teljes iraki hadosztály, azaz 30 ezer kormánykatona „védelmezte” – az ISIS emberei nem voltak többen 800-1000-nél. Mégis: az a 30 ezer fejvesztve menekült a teherautóin, hátrahagyva mindent. Bagdadban árulást kiáltottak; máig nem tudni, mi történhetett.
Egy biztos. Az ISIS-hez időközben nagy számban csatlakoztak a szunnita milíciák, az eddig is aktív, kormány- és főként síitaellenes fegyveres csoportok, valamint a „szaddámistáknak” nevezett elemek.
Azt mondanám, ez alapjában véve felekezeti háború. Kirobbanásában jelentős felelősség terheli Núri el-Máliki síita miniszterelnököt, aki az amerikaiak választottja volt, ám minden ígérete dacára cseppet sem törődött a tényleges hatalommegosztással. A kormányhivatalokból sorra rúgatta ki a szunnitákat (saját helyettesét is), és a levegőbe beszélt, amikor azt mondta, hogy a szunnita milíciákat beépíti az egységes hadseregbe. Soha nem tette. Ami most történik, az egyfajta szunnita lázadás, amelynek „ökle” az ISIS.
A védekezés is felekezeti töltetű. Az „alvó” síita milíciák feléledtek. A kormány fegyverbe szólította az önkénteseket, azaz egyfajta népfelkelést sürgetett. S megtörtént az, ami még soha: a síiták főpapja, a (mostanáig) mérsékletéről ismert al-Szisztani nagyajatollah maga is kiáltványban fordult a hívekhez, hogy ragadjanak fegyvert.
Abban, hogy az ISIS-erőket lapzártakor sikerült Bagdad közeléből visszaszorítani, nem annyira a hadseregnek vagy az önkénteseknek volt komoly érdemük, hanem – az irániaknak. A síitizmus fellegvárának számító perzsa papi rendszer két prímán felszerelt, utcai harcokra speciálisan kiképzett osztagot küldött át a szomszédba, bár ezt a lépését tagadta, mondván, nem avatkozik Irak belügyeibe. De az is elhangzott Teheránból, hogy ha Bagdadból kérés érkezik, segíteni fognak. Mindez persze tiszta porhintés, mert Irán magától értetődő természetességgel fegyverezte és pénzelte a térség síita erőit: a libanoni Hezbollah szervezettől a síitizmus egyik ágát képviselő szíriai alavitákon át (ez Basár Asszád elnök „törzse”) az irakiakig.
Támogatóban egyébként a túloldalon sincs hiány, hiszen amennyire Irán a síiták „védelmezője”, a szaúdi királyság legalább annyira a szunniták bőkezű hátországa. Senki nem hiszi, hogy a szunnita Al-Káida és az ISIS szaúdi pénzek nélkül létezni tudna, ami persze korunk perverz paradoxonja, hiszen Szaúd-Arábia az iraki egységállam fenntartásában már csak presztízsokoknál fogva is érdekelt Egyesült Államok fő szövetségese a térségben.
Igen ám, de a szaúdiak és az öbölbéli monarchiák semmitől sem félnek jobban, mint egy iráni típusú iszlám köztársaság születésétől. Szaúd-Arábia kibékíthetetlen ellenfele Iránnak.
Újabb paradoxon: az Egyesült Államok egyre kevésbé. Mivel katonailag nem akar beavatkozni újból Irakban, semmi sem jön neki jobban, mint hogy az irániak megsegítik a bajba jutott bagdadi síita kormányt; így legalább helyreállhat valamiféle egyensúly. Itt jegyezném meg, hogy Bagdadnak könnyebb dolga volna az ISIS-szel, ha az el-Máliki-kormány nem lett volna annyira szűkkeblű az autonómiát élvező, de területileg visszaszorított és természeti kincseiktől javarészt megfosztott kurdokkal. Állandó konfliktusban állt velük, amit most, az ISIS hadjárata közben sürgősen fel kell számolnia, különben az ISIS-szel szemben álló kurdok vonakodnak saját milíciáikat bevetni.
Kínálkozik egy keserű tanulság, amelyet az „arab tavasz”, illetve a nyomában járó „iszlamista tavasz” csak felerősített. Mintha az autokrácia és a radikális iszlamizmus között nem volna választás. Tény: Szaddám Huszein, Basár Asszád, Hoszni Mubárak, de még Moammer Kadhafi is világias diktatúrákat működtetett, és valamennyien értettek ahhoz, hogy országukat egyben és viszonylagos stabilitásban tartsák. Amint azonban „kívülről leemelték a fedőt” az autokráciákról, felcsaptak a vallási, etnikai, törzsi ellentétek elfojtott gőzei. Amikor – hogy tárgyunknál maradjunk – Amerika legyűrte Irakban Szaddám hadseregét, és katonáival együtt odaexportálta a „demokráciát”, nem számolt ezzel. Be kéne végre ismerni, hogy a hamis és hazug érvekkel indított háború (Szaddámnak egyáltalán nem voltak tömegpusztító fegyverei, és senkit nem fenyegetett) tévedés volt. Ifjabb Bush és Tony Blair közös műve.
