A Vaskancellár

Nagybirtokos apa, a szokásos lelketlen nevelés internátusban, porosz módra. Az ifjú joghallgató arról volt híres, hogy asztal alá itta társait – utóbb a mértéktelen evés-ivás siettette mázsás hősünk halálát is. Ám a nőket és az élet egyéb örömeit élvező „junkerből” (porosz nemesből) a német történelem egyik kulcsfigurája lett, akinek hagyatéka – mármint a legerősebb európai hatalom – sokak számára máig aggasztó.

Tán ritkán gondolunk a régen tanultakra, de másfél százada még igencsak szétszórva, tizenegy kisebb-nagyobb országban s hozzá még vagy kéttucatnyi miniállamocskában éltek a germánok a Német Szövetségben, állandó osztrák elnökség alatt egyeztetve érdekeiket. Az őskonzervatív Bismarck a frankfurti szövetségi gyűlés képviselőjeként szemben állt 1848 az ő földjére is eljutó forradalmával, majd a megbízható royalista Szentpéterváron és Párizsban volt porosz követ. (Utóbbi posztján heves viszonyt folytatott egy ugyancsak házas orosz grófnővel, de ilyesmibe akkor még nem buktak bele politikusok.) Hazatérte után, 1862-ben a király miniszterelnökké nevezte ki hű hívét, aki huszonnyolc évig állt posztján, s a maga gátlástalanságával tette, amit helyesnek vélt. Többnyire sikeresen. Fejlesztette a hadsereget, mondván: „vérrel és vassal” meg kell teremteni az egységes német államot, amelynek vezetése véreit, a poroszokat illeti. „Ha már forradalom kell, inkább mi csináljuk, mint hogy alulról jöjjön...” – hirdette. A korszerű jogrend és államigazgatás, amely sokban máig mintául szolgál a magyaroknak is, javarészt bismarcki hagyaték.

A nacionalizmusnál kevés jobb eszköze van a politikának – különösen, ha azt katonai győzelmek is kísérik. Schleswig-Holstein birtoklásáért még az osztrákokkal szövetségben hadakozott Bismarck sikerrel Dániával, de két évvel később már a nagy vetélytársat, az osztrákot győzte le a nevezetes königgrätzi csatában, ahol poroszok, északnémetek harcoltak bajorok és szászok ellen. E csata jelentette a Német Szövetség felbomlását: a Bismarck alakította, poroszok vezette Északnémet Szövetség lett a jövendő birodalom alapja. Kiteljesedéséhez még le kellett győzni a kontinens másik nagyhatalmát, a franciákat, akik a legyőzött délnémeteknek a poroszoktól való függetlenségét támogatták. A kancellár hadserege ezúttal is győzött, bekebelezték Elzász-Lotaringiát is. Bismarck, akit uralkodója immár hercegi rangra emelt, 1871-ben éppen a versailles-i kastélyban kiálthatta ki az egységes Német Császárságot. Birodalmi kancellárként, külügyminiszterként mindent a kezében tartott, és idézték Vilmos császár bonmot-ját: „Nehéz uralkodni ilyen kormányfő alatt...”

Szerencséje volt vele. Bismarck volt az, aki – felismerve az új nagyhatalom felelősségét s tán még inkább az arra leselkedő veszélyeket – már 1874-ben úgy fogalmazott, mint mai utódai: „Mi nem hatalmi, hanem biztonsági politikát folytatunk.” Odahaza pedig olyan, ma populistának nevezett politikát követett, amellyel a lehető legszélesebb társadalmi rétegeket nyerhette meg magának és a korszerű Németország ügyének. A többségében lutheránus országban sokaknak tetszett, hogy szigorú törvényekkel szorították vissza a katolikus egyház jogait – a földbirtoklásban is –, s bevezették a polgári házasságkötést. Az érintetteken kívül sokan örvendtek, hogy a kibontakozó szociáldemokráciától – „annak közveszélyes törekvései miatt” – tartó kancellár az ő tevékenységüket is súlyosan korlátozta. Ugyanakkor ő vezette be az Európában akkor még egyedülálló általános társadalombiztosítást, az orvosi ellátástól a nyugdíjig. A cél az volt, hogy kifogja a szelet a baloldali August Bebel és társai vitorlájából, de a tisztesség diktálta megfontolásból is. Maga beszélt „állami szocializmusról”, vagyis az őskonzervatív porosz nemes fektette le az irigyelt, jól szervezett német jóléti állam alapjait.

A parlamentarizmust nem sokra tartotta, bár alkotmánya megadta (a férfiak körében) az általános választójogot. „Korunk nagy kérdéseit nem beszédek, többségi szavazások döntik el” – hirdette. Nem ért még véget a történészek vitája arról, mekkora szerepe volt a bismarcki hagyománynak abban, hogy 1914-ben a német munkás is lelkesen ment a háborúba – akárcsak a következő nemzedék 1939-ben, immár Hitler szavára, aki harcias elődjét szívesen emlegette politikai előfutáraként.

Bismarck kései utódai az általa teremtett birodalom élén máig azon fáradoznak, hogy országuk a múlt század szörnyű tanulságait levonva megfeleljen különleges szerepének és emlékezzék a bismarcki intelemre: „Legerősebbként ne domináljunk.” Míg a német egység a franciák legyőzésén alapult s két további háborút hozott a két nép között, az elmúlt évtizedek szívósan szervezett megbékélése sikeresnek látszik. Bár vannak más vélemények is. „Angela Merkel a bismarcki úton jár: az a franciák legyőzésével egyesítette a németeket, Merkel viszont úgy akarja elhárítani belpolitikai gondjait, hogy a német konzervatívok gazdaság- és pénzügyi politikáját kényszeríti rá egész Európára” – vélte Arnaud Montebourg, a tavaly lemondott francia szocialista gazdasági miniszter.

Történetesen Bismarck „ősellenségeinek” utóda, Willy Brandt fogalmazta meg az első birodalmi kancellár önkorlátozó külpolitikájának lényegét, ami vélhetően ma is érvényes Berlinben: „Szüntelenül keresni az érdekek egyeztetését, párbeszédben maradni a politikai ellenféllel, anélkül hogy célunkat szem előtt tévesztenénk. Érzékelni a nemzetközi erőtér változásait és megtenni a kis lépéseket, ha a nagyok még veszélyesek...” Amikor a minap Walter Steinmeier, a szintén szociáldemokrata külügyminiszter Bismarckot méltatta, ugyancsak Brandtot idézte, miszerint „Oroszország ki nem cserélhető szomszédunk; sem Európa, sem Oroszország biztonsága nem lehetséges a másik nélkül”. Amint az európai hatalmi egyensúly máig érvényes jelentőségét már a porosz junker kancellár is felismerte.

Otto von Bismarck sok betegségtől gyötörve hunyt el birtokán 1898-ban, nyolc évre rá, hogy II. Vilmos császár – elkeseredésére – leváltotta. („A kefefejű háborúba viheti az országot, anélkül hogy akarná, sejtené, mi történik” – vélte róla trónra lépésekor kancellárja.) A mellőzöttnek aztán országszerte szobrokat állítottak, hadihajók, hegyek, vizek viselik nevét, és Bismarcknak hívják Dél-Dakota állam fővárosát. Újra egyesült hazájában múzeumot rendeztek be egykori birtokán, Schönhausenben. (Szülőháza helyett – azt ugyanis Walter Ulbricht utasítására 1958-ban felrobbantották.) Pedig szociális érdemeit Henry Kissinger is elismerte, és „karizmatikus fehér forradalmárnak” tekintette a német birodalom atyját.