A Trump-jelenség

A válasz arra a kérdésre, miért dőlhetett el volna minden, egy március 15-én életbe léptetett szabályváltozásban keresendő. Két államban – Floridában, illetve Ohióban – a konvencióra küldendő delegátusokat nem az eddig megszokott szavazati arányosság szerint, hanem „a győztes mindent visz” alapon osztották el. A tét nem volt kicsi, mert e két fontos állam 99, illetve 66 embert delegál. Trump ugyan tönkreverte floridai ellenfelét, Marco Rubio szenátort, és ezzel elvitte mind a 99 delegátust, viszont Ohióban kikapott az állam kormányzójától, John Kasich-tól, azaz a 66-ot elveszítette. Mindent egybevéve e két államban, továbbá a másik háromban (Illinois, Észak-Karolina, Missouri) összesen 152 delegátussal növelte támogatóinak számát, de ezzel még mindig ott tart, hogy a „maradék” delegátusoknak (akik majd az amerikai államok túlnyomó többségéből jönnek) több mint 50 százalékát meg kell szereznie ahhoz, hogy elérje a győzelemhez szükséges küszöböt, az 1237-et. Ami egyébként egyáltalán nincs kizárva.

De vannak más variációk is. Először is némi számtan. Trump három riválisa március idusáig együttvéve több delegátust szerzett, mint az éllovas. Igaz, most már csak kettő van belőlük (a radikálisan jobboldali Ted Cruz texasi szenátor és az imént említett Kasich, mert Rubio a hazai vereség miatt visszalépett), de a most következő előválasztásokon Trump nem mehet ellenük biztosra. Ők és a republikánus párt elitje, amely hol viszolygással, hol megvetéssel tekint a parvenü elnökjelölt-várományosra, egészen bizonyosan ki fognak alakítani olyan stratégiákat, amelyekkel Trumpot 50 százalék alatt tudják tartani. A számokból egyelőre az látszik, hogy minden győzelem dacára Trumpnak több ellenfele van, mint barátja.

Minthogy ezeken a hasábokon nemigen esett még szó róla, szükséges felidézni, hogy a milliárdos ingatlanfejlesztő (és ezernyi más, jobbára becsődölt üzlet gazdája) politikai szereplését az ország először jó bohózatnak tartotta. Időbe tellett, míg kezdték komolyan venni, mert kiderült, hogy az a gátlástalan populizmus, nyerseség, közönségesség, ami belőle kijött, vonzerőt gyakorol az amerikaiakra, főként a „dühös amerikaiakra”, akik keveset keresnek, de sokat akarnak, és „beszopják” (a kifejezés Mitt Romney volt republikánus elnökjelölttől származik) a szövegeit.

És Trumpnak volt hozzá esze, hogy annyi ellenséget találjon nekik, ahányra csak vágytak. Aki elveszíti az állását, vagy az illegális bevándorlók, vagy a kínai és mexikói áruk importja miatt veszíti el. Trump tehát – bár ezt riválisával, Cruzzal teljes összhangban – hazaárulásnak tekinti Obama bevándorláspolitikáját, és keményen megvámolná az importot. Nem riadna vissza egy kereskedelmi háborútól sem; vissza-visszatérő témája, hogy a hivatalban levő elnök által folytatott szabadkereskedelmi tárgyalások leveendők a napirendről. Az általa mondottak mögül fölsejlik egy réges-rég meghaladott protekcionista és izolacionista Amerika képe. Mely nagy és erős – legfeljebb nem használja az erejét kellőképp. Például arra – ezek az „aranyköpések” is tőle származnak –, hogy pénzt csikarjon ki Mexikóból annak a falnak a költsége fejében, amelyet az amerikaiak építettek a két ország határán; vagy hogy a japánok, dél-koreaiak, szaúdiak és a németek (sic!) fizessenek azért a védelemért, amelyben az Egyesült Államok hadereje részesíti őket. Egyszer még azt is elkottyantotta, hogy ha rajta múlna, egyetlen muszlimot se engedne be Amerikába.

Egyébiránt a külpolitikában teljesen járatlan, de nem hülye. Mindig meg tudja lepni valamivel az egyébként nagy számú hallgatóságát, amit fölfedett például a Cruzzal folytatott nyilvános külpolitikai vitája. Neki például tetszik Putyin, mert „erőskezű vezető” (önmagát látná benne?), Cruznak viszont az új hidegháború. A konzervatív szélsőjobbot megtestesítő texasi szenátor a végsőkig kitartana Netánjahú izraeli miniszterelnök mellett, míg Trump inkább közvetítene izraeliek és palesztinok között. Cruz azonnal széttépné az Iránnal kötött atomalku-szerződést, Trump úgy hallgat erről, mint a sír. Viszont mindketten „a halálba bombáznák” az Iszlám Államot, követeljen ez bármennyi polgári áldozatot is (vö. szőnyegbombázás, terroristák családjainak kivégzése).

A meglepetések köre tetszés szerint szélesíthető. A Trump-hívek körében elterjedt a kínosan náci múltú karlendítés mint a tetszés kifejezése, közben Trump lánya fölvette férje vallását, a zsidó hitet. Nem volt még amerikai elnökjelölt-várományos, aki a férfiasságával (és igen, a nemi szervével) annyit dicsekedett volna, mint Donald Trump, de olyan sem, aki annyi megvető megjegyzést tett volna a nőkre, mint ő, a háromszor nősült „családapa”. Van, aki az ifjabb Berlusconi reinkarnációját látja benne, annyira tud tüntetni és hivalkodni a macsóságával (meg a golfütőivel).

Elolvastam vagy százoldalnyi „irodalmat” a március 15-i előválasztások előkészületeiről, kimeneteléről. Kilencven százalékuk a Trump-jelenséggel, a milliárdos „nem elképzelhetetlen” elnöki esélyeivel, kampányának Amerikában szokatlan brutális (olykor fizikai erőszakba torkolló) kilengéseivel foglalkozott, ami egy szellemes angol kommentátor szerint „Isten ajándéka” a Demokrata Párt szinte holtbiztos elnökjelöltjének, az említett – párhuzamos – előválasztások győztesének, Hillary Clintonnak. A volt elnökfeleségnek, szenátornak és külügyminiszternek ugyanis elég sok piszkos ügye van ahhoz (anyagiak is), hogy piszkálják, de mindenki Trumppal törődik. Legfeljebb néhány mondat esik arról, hogy mekkora rokonság van Hillary majdnem (amerikai mérték szerint) szocialista ellenfele, Bernie Sanders vermonti szenátor protekcionizmusa és establishmentellenessége és Trump filozófiája között, holott ez önmagában is kifejtést igénylő téma.

Tegyük fel, hogy Trump befut. Akkor jön az igazi csata, amire az előválasztások, minthogy pártkebleken belül folynak, nem adnak módot. A Trump–Clinton-háború kegyetlen lesz. Vérengzőbb, mint bármely korábbi elnökjelölti csata. Mind a ketten jól fel vannak fegyverezve, Hillary egy kicsit jobban. Én azért hirdetném ki ezt a figyelemre méltó asszonyt máris győztesnek, mert az afroamerikaiak (feketék) 80-90 százaléka rá fog szavazni, és olyan propagandával, amit Trump a mexikóiak (illegális bevándorlók és papírok nélküli migránsok) ellen folytat, aligha lehet egy olyan országban választást nyerni, ahol egyre több a „latin” és egyre elterjedtebb a spanyol nyelv. Az Univison névre hallgató spanyol nyelvű tévéhálózatnak, mint olvasom, alkalmanként több nézője van mint a nagy, hagyományos „networköknek” (CBS, ABC, NBC): véleményformáló erő. Azután vegyük figyelembe azt is, hogy a zsidó közösség meglehetősen ambivalens viszonyban van Trumppal, azaz megint működőképesnek látszik a régi modell, miszerint a kisebbségek hagyományosan a demokratákra szavaznak, sokkal inkább, mint a republikánusok (fehér, angolszász, protestáns) Amerikájára.

Persze, mint mondani szokás, sok minden megtörténhet. Az is, hogy Donald Trump egy plusz levegővétel nélkül kilép a nemzet bohócának szerepéből, és az ellenkezőjét fogja mondani annak, mint eddig, tudván, hogy amikor eljön a voksolás ideje, a köznép mindig a közép felé gravitál. Oda fog ő is. Különben keresztet vethet minden esélyére, legelőbb arra, hogy saját pártját „egyesíti” (maga mögött), holott épp ez az a híd, amit előbb el kell érnie ahhoz, hogy át is mehessen rajta.