A szovjet sakál elvétette Brezsnyevet

A világűrből visszatérő szovjet kozmonauták fogadásának megvolt a maga rituáléja. Földet érésük színhelyéről mindig a moszkvai Vnukovói repülőtérre érkeztek, ahol a párt és a kormány vezetői, valamint a korábbi űrutazások hősei üdvözölték őket, majd az utak mentén felsorakozott (kivezényelt) dolgozók sorfala között autókonvojuk a Vörös térre tartott, ahol a tiszteletükre rendezett nagygyűlésen vettek részt.

A volánnál Beregovoj

Jómagam, aki akkor Moszkvában a Magyar Rádió tudósítójaként dolgoztam, nem tartottam szükségesnek, hogy egy ilyen rutineseményen jelen legyek: elegendőnek véltem, hogy az élő tv-közvetítés alapján számoljak be a hallgatóknak az ünnepélyes fogadtatásról. Nem sokkal az utóbbit követően egy lengyel kollégám keresett meg telefonon, és azt kérdezte, hallottam-e arról, hogy a Kreml előtt valaki rálőtt a konvojra. Azonnal felhívtam a szovjet külügyminisztérium sajtóosztályát, bár bizonyos voltam abban, hogy elutasító választ kapok. Először is, mert a hír nyilván kacsa. (Tudomásom szerint 1918 óta, amikor Fanya/Dora Kaplan rálőtt Leninre, Moszkvában nem történt hasonló terrorcselekmény.) Másodszor pedig, mert ha netán igaz volna, úgyis letagadnák. Legnagyobb meglepetésemre azonban a sajtóosztály ügyeletese megerősítette, hogy a hír igaz, és hamarosan hivatalos közleményt adnak ki. Nyilván azért döntöttek így, mert túl sok volt a szemtanú – köztük számos külföldi is – ahhoz, hogy elhallgassák. Egy órával később a TASZSZ hírügynökség valóban beszámolt a történtekről – igaz, a részletek ismertetése nélkül.

A részletek pedig – az akkor Moszkvában nem is mindig suttogva terjesztett sztori szerint – a következők voltak. Egy Iljin nevű katonatiszt Leningrádból felutazott Moszkvába, szerzett egy rendőrtiszti egyenruhát, és rendfenntartónak adva ki magát, a dolgozók sorfala elé állt, majd amikor a szovjet vezetők és űrhajósok gépkocsioszlopa a Kreml Borovicki-kapujához ért, pisztolyt rántott. Aztán addig lövöldözött arra a gépkocsira, amelyikben Brezsnyevet sejtette, amíg a valódi rendfenntartók le nem teperték. A főtitkár autója azonban már korábban kivált a konvojból. A tűz alá vett ZIL-ben űrhajósok ültek: Valenytina Tyereskova, továbbá Andrej Nyikolajev és Georgij Beregovoj, a szovjet kozmonauták későbbi parancsnoka, akik mindketten könnyebben megsebesültek. A gépkocsi vezetőjét, Ivan Zsarkovot az egyik lövés halálra sebezte. Egyedül a hátsó ülésen helyet foglaló Beregovoj (aki alól a második világháborúban kétszer is kilőtték a vadászgépét) nem veszítette el a fejét, előremászott, és átvette az autó vezetését.

Moszkva röhögött

A következő napokban Moszkvában kajánabbnál kajánabb viccek sora járt szájról szájra a sikertelen merényletről. Az első szerint a lövés azért nem találta el Brezsnyevet, mert az Iljin mellett állók közül, látva, hogy pisztolyt szegez a főtitkárra, többen is rángatni kezdték a könyökét, mondván: „Hagyd, majd én!” Ugyanennek a viccnek egy másik variánsa szerint Iljin fegyverét a lövés pillanatában mellette álló öccse ütötte fel e szavakkal: „Ne lőj! Mi más úton fogunk haladni.” (Utalás ez a Lenin-legendárium akkoriban kötelezően oktatott eseményére, amely szerint, amikor a család arról értesült, hogy Vlagyimir bátyja, Alekszandr merényletet készített elő III. Sándor cár ellen, de lebukott, a bolsevik párt későbbi megalapítója kinyilatkoztatta: „Mi más úton fogunk haladni.”) Egy harmadik vicc szerint a sikertelen pisztolyos merénylet hírére Szemjon Bugyonnij, a polgárháborús Vörös Hadsereg „legendás” 2. Lovashadseregének egykori parancsnoka azzal hívta fel telefonon hajdani komisszárját, Kliment Vorosilovot, hogy „Klim, szablyával kellett volna...”.

Aztán később hivatalosan közölték, hogy a merénylőt az orvosok elmebetegnek találták, és elrendelték kényszergyógykezelését. Sokan úgy vélték: Iljin csak egyike a szovjet rendszer azon, orvosi szempontból normális ellenségeinek, akiket akkoriban kezdtek „pszihuskákba” zárni. Mihail Vinogradov törvényszéki elmeszakértő, akadémiai doktor, akit a Moszkovszkij Komszomolec című újság nemrégiben megkérdezett erről, hangsúlyozva, hogy ő nem látta Iljin orvosi diagnózisát, a következőket mondta: „Lehetséges, hogy elmebeteg. De úgy tűnik, inkább csak azért nyilvánították beszámíthatatlannak, hogy mentsék a KGB 9. főcsoportfőnöksége, a kormányőrség mulasztását, másrészt világossá tegyék: csupán elmeháborodott ember képes kezet emelni a párt főtitkárára.”

A Moszkovszkij Komszomolecnek a Viktor Iljinnel készült minapi interjúját olvasva azonban az embernek határozottan az a benyomása, hogy a férfi legalábbis rendkívül zavart. Elmondja: attól kezdve mindig szenvedélyesen kereste az igazságot, hogy imádott tanítónője, akibe harmadik osztályos korában halálosan szerelmes volt, őt büntette meg egy olyan csínyért, amelyet nem ő követett el. Aztán technikumot végzett, térképész lett, bejárta a Kola-félszigetet, Arhangelszk megyét, és mindenütt csak igazságtalanságba ütközött. Tartalékos tiszti mivoltát ténylegesre változtatva, alhadnagyként szolgált a szovjet hadseregben, egy Leningrád-közeli helyőrségben. Akkoriban jutott arra a meggyőződésre, hogy egy igazságtalan társadalmi rend elleni harc legcélszerűbb módja az egyéni terror. Elhatározta: megöli Leonyid Brezsnyevet, hogy a bírósági tárgyaláson (amelyen természetesen halálra ítélik) ország-világ előtt kifejthesse: Oroszországban többpártrendszerre, „alkotmányos-monarchikus köztársaságra” vagy másfajta igazságos társadalmi berendezkedésre van szükség. 1969. január 22-én egysége fegyverszobájából a saját pisztolyán kívül még egy pisztolyt és négy, hozzájuk való teli tárat vett magához, továbbá nagybátyja rendőr-egyenruháját, és repülőgépen Moszkvába utazott... A többi közismert, azt leszámítva, hogy két katonatársát feljelentési kötelezettség elmulasztása címén a hadbíróság ötévi elzárásra ítélte, parancsnokát pedig leszerelték.

Lipóton Kazanyban

A lefortovói előzetes letartóztatás és az egy évig tartó elmeorvosi vizsgálatok után Viktor Iljint egy kazanyi elmegyógyintézetbe utalták be. Elmondása szerint évente két tábornok látogatta meg, egyikük nagyon kedves volt hozzá, és minden reális igényét teljesítette. Húsz év elmúltával aztán egy leningrádi zárt intézetbe helyezték át. Magányában verseket írt, és Istenről kezdett gondolkodni, de egyetlen vallásfelekezet tanításait sem tette magáévá. 1992-ben megszüntették kényszergyógykezelését, leszázalékolták, nyugdíjat állapítottak meg számára, és lakást utaltak ki neki. Mint mondja: az állambiztonsági szervek azóta is megfigyelik őt. Mai eszével elítéli a védtelen asszonyokat, ártatlan, gyermekeket gyilkoló terroristákat, de az utóbbiakat – véleménye szerint – nem szabad egy kalap alá venni az eszmékben hívő, önzetlen terroristákkal. Mélységesen sajnálja, hogy megölte az űrhajósokat szállító gépkocsi vezetőjét.

Lehet, hogy egyszer, a titkos levéltárak megnyitása után ennél több is ismeretessé válik a szovjet korszak e ritka merényletkísérletéről?