A Szikla: Marakodás Gibraltárért

A kipusztulás helyett olyan veszélyek fenyegetik Gibraltár majomkolóniá­­ját, mint a fogszuvasodás. Az egyik fő csemegéjük ugyanis a látogatók kezéből, táskájából kilopott jégkrém. Amúgy eredetileg semmi közük sincs a brit uralomhoz, még az arabok hozták magukkal őket háziállatként az Ibé­­riai-félsziget 8. századi elfoglalása után. Hivatalos nevük berber makákó, bár a britek némi fennhéjázással az emberszabású majmokat megillető „ape” szóval illetik őket.

Gibraltár területe kevesebb mint hét négyzetkilométer, vagyis nagyjából akkora, mint Budapest VIII. kerülete. Ennek a jelentős része is a nevezetes Szikla, amely évezredek óta stratégiai jelentőséget ad a helynek. Az arabok 711-ben innen indultak a félsziget meghódítására, tőlük ered a terület neve is. Hajdani hadvezérük, Tárik ibn Zájid aligha gondolta, hogy halála után másfél évezreddel is az ő nevét viselő területen civakodik majd két euró­­pai hatalom. (A „Tárik sziklája” arab elnevezésének spanyol elhallása a Gibraltár.) A britek 1704-ben foglalták el, és igyekeztek bevehetetlen erőddé kiépíteni. Az elmúlt három évszázadban senkinek sem sikerült elfoglalnia, és a brit gyarmatbirodalom megszűnése után „brit tengerentúli területté” változott a státusa.

Lakói, köztük a spanyol ajkúak is, nyilvánvalóan elégedettek a helyzettel, hiszen a legutóbbi népszavazáson 98 százalékuk elutasította, hogy Spanyolország valamiféle „részszuverenitást” kapjon a területük felett. Legutóbb lényegében ugyanilyen arányban, 96 százaléknyian szavaztak az uniós tagság megtartása mellett, tehát a Brexit ellen. Így a brit korona valamennyi alattvalója közül kétségkívül bennük a legerősebb a kettős hűség a brit szuverenitáshoz és az Euró­­pai Unióhoz. Az Egyesült Királyság és az unió szakítása viszont óhatatlanul, de a vártnál korábban lobbantotta újból lángra a britek és a spanyolok több évszázados küzdelmét a terület birtoklásáért.

MTI/EPA/JOSE MANUEL VIDAL

Kevesebb mint egy héttel azután, hogy Theresa May brit miniszterelnök megírta a Brexitet bejelentő hivatalos levelét az Európai Uniónak, Gibraltár hirtelen vezető anyag lett a világsajtó híreiben. May asszony vagy véletlenül, vagy szándékosan, de kifelejtette Gibraltár kérdését az EU-val megvitatandó témák közül. A spanyolok villámgyorsan lecsaptak, és belevetették a hivatalos uniós tárgyalási stratégiá­­ba, hogy a Gibraltárral kapcsolatos uniós megállapodásban vétójoguk van. Vagyis lényegében ők döntik el, hogy az Egyesült Királysággal kötendő Brexit-megállapodás vonatkozzon-e Gib­­raltárra. Egyes madridi politikusok már a brit népszavazás eredményének hallatán kijelentették, hogy hamarosan fel lehet húzni a spanyol nemzeti lobogót a Sziklán. Ha a brit kiválás után a spanyolok lezárják a határt, amire kétségtelenül joguk lesz, akkor az alapvetően idegenforgalomból élő kis terület gazdaságilag lehetetlen helyzetbe kerül.

Ami ezután történt, jól mutatja, hogy a civilizált nyugati demokráciák sem mindig mentesek a nacionalista szenvedélyektől és a hisztériakeltéstől. Michael Howard, a Konzervatív Párt volt elnöke felidézte a Falkland-szigetekért Argentínával harcba szálló Mrs. Thatcher emlékét, és egyértelműen háborúval fenyegette meg Spanyolországot. A Brexittel az irracionalitás ingoványába süllyedő brit politikai életet jellemzi, hogy katonai szakértőik máris nyilvánosan latolgatni kezdték egy ilyen háború esélyeit, gondosan kimutatva a két fél harci repülőinek és hadihajóinak a britek számára kedvező arányát. A kávéházi stratégák szintjén még az is szóba került, hogy az Egyesült Államok nyilván katonai támogatást nyújtana a briteknek Spanyolország ellen. Theresa May szóvivője pedig sietett megvédeni Lord Howard őrült kirohanását.

Még szerencse, hogy higgadtabb brit katonai elemzők rámutattak arra, hogy két NATO-tagállam között aligha képzelhető el háború. És ha a védelmi szövetség több évtizede sikerrel visszatartotta Törökországot és Görögországot az egymás elleni háborútól, akkor nyilván a britek és spanyolok közti fegyveres konfliktust sem engedélyezné. A Brexit brit ellenzői pedig arra használták fel a konzervatívok háborús hangulatkeltését, hogy hangsúlyozzák, milyen mélyre taszítja az Egyesült Királyságot már az unióval való szakítás első hete is. Több százezer brit él Spanyolországban, milliónyian járnak oda évente nyaralni, a két ország régóta katonai szövetségese egymásnak. Ilyen körülmények között egy brit–spanyol háború ötlete még néhány hete is bolondos viccnek tűnt volna.

Egy brit professzor ismerősöm a bristoli egyetemről egy éve azt jósolta, hogy ha a népszavazáson győz a Brexit, akkor országa, ahogy fogalmazott, egyfajta „úriemberi fasizmusba” (Gentlemen’s Fascism) csúszna át. Vagyis terror és haláltáborok nélkül, de úrrá lesz rajta az idegengyűlölet és a szélsőséges nacionalizmus. Ebben persze benne van a baloldali brit intellektueleket is jellemző hajlandóság a túlzásra. De annak valóban fennáll a veszélye, hogy a szigetországon a „kemény Brexittel” megerősödik az ostromlott vár pszichózisa, a birodalmi múlt iránti, terméketlen nosztalgia és a reakciós közhangulat. A Skócia és esetleg Észak-Írország kiválása körüli elhúzódó vita pedig az országon belül is feltépheti a több évszázados sebeket. Erőre kaphat a valóban fasisztoid angol (és már nem brit) nacionalizmus, amelyet eddig leginkább csak a futballhuligánok jelenítettek meg Szent György-keresztes zászlóikkal.

A spanyolok sokak számára meglepő módon visszafogottan reagáltak a londoni kardcsörtetésre. Igaz, nekik nincs vesztenivalójuk, vagy marad minden a régiben, vagy valamilyen formában feltehetik legalább a zászlójukat a brit mellé a Sziklára. (A megosztott szuverenitás látszik a legbékésebb megoldásnak.) Előző esetben akár a közlekedés és a kereskedelem teljes leállítását is bevezethetik Gibraltárral szemben. Amúgy a tenger másik oldalán, a marokkói partokon Spanyolországnak is van két, hasonló helyzetű enklávéja, Ceuta és Melilla. De a spanyolok semmilyen összefüggést sem látnak a tőlük „jogtalanul elrabolt” Gibraltár és a két, „jogosan spanyol” marokkói város státusa között.

A brit–spanyol feszültség kiéleződésével Madrid bevitt még egy találatot Londonnak. A spanyol kormány eddig vétóval fenyegetőzött az esetleg függetlenné váló Skócia uniós felvételére. Érthetően azért, hogy ne szülessen olyan precedens, amelyet Katalónia érvként használhat fel a maga függetlenségére és EU-tagságára. A spa­­nyol külügyminiszter most sietett bejelenteni, hogy országa immár nem vétózná meg Skócia felvételét az unióba. Ez ügyes húzás, hiszen jogilag ettől függetlenül megvétózhatja Katalónia csatlakozási kérelmét, viszont igen érzékeny ponton tud kárt okozni a londoni kormánynak. És bármilyen bizarr számunkra, bizonyosan vannak olyan angol nacionalisták, akik szívesebben lemondanak Skóciáról, mint a 6,7 négyzetkilométeres gibraltári szikláról.

Egy tanulsága a térségünk számára is van a hirtelen felforrósodott gibraltári vitának. Ha a régóta demokratikusnak és civilizáltnak ismert Nagy-Britanniá­­ban is ilyen gyorsan feléleszti a nacio­­nalizmust az EU-ból való kiválás, könnyű elképzelni, milyen pusztító hatása lenne hazánkra és szomszédjaink számára a nyugati szövetségből való kihullásnak.