A Szikla körül

Mindig van valami, ami felforrósítja a levegőt a spanyol örökösödési háború lezárása (1713) óta Nagy-Britanniának „átengedett” Gibraltár körül. Momentán az, hogy a terület kormánya, élén egy elég agresszív férfiúval, bizonyos Fabian Picardóval, úgy döntött: hogy borsot tör a spanyol (andalúziai) halászok orra alá, mert sokallja a zsákmányukat. A gibraltáriak az Algecirasi-öbölben, saját partjaiktól nyugatra létrehoztak egy mesterséges, víz alatti zátonyt, mely pillanatnyilag hetven, fémkarókkal „díszített” betontömbből áll, és kiválóan alkalmas arra, hogy a spanyol halászhajók hálóit szétszaggassa.

Madrid úgy döntött, hogy bosszút áll. Mivel azon a földsávon, amely Gibraltárt a spanyol La Lineával összeköti, határőrizet van (Nagy-Britannia nem része a schengeni övezetnek), a spanyol illetékesek nekiálltak a forgalom lassításának. Útlevél-ellenőrzés, kikérdezés, szállítmány-átvizsgálás stb. Korábban a spanyol szárazföldről egyetlen intéssel bárki bemehetett Gibraltárba illetve onnan vissza; újabban kilométeres kocsisorok várnak bebocsátásra. A csapás az idegenforgalmat érinti, éspedig roppant érzékenyen. Kevés olyan, a Costa del Solra látogató turista van, aki puszta kíváncsiságból ne akarná megnézni a Sziklát (rajta a majmokkal) – „egy darab igazi Angliát” a dél-spanyol tengerparton.

Csakhogy a „darab igazi Anglia” legfeljebb néhány külsőségében az, aminek gondolják. A gibraltáriak nem angolok, igaz, nem is spanyolok, még ha mind a két nyelvet anyanyelvi fokon (az angolt andalúz akcentussal) beszélik is. A „sziklalakók” ezerféle nációból olvadtak gibraltáriakká, és tegnapig messze jobb életet éltek, mint a brit anyaország, amely a kül- és a hadügyek vitelén kívül nem is érdekli őket, nem szólt bele az ügyeikbe. Gibraltár offshore adóparadicsom, ezenfelül szerencsejáték- és kaszinóközpont, sőt az adók miatt ide települt egy csomó internetes fogadóiroda is. Miközben a szomszédos Andalúziában az ingatlanlufi kipukkanása óta orbitális a munkanélküliség, naponta tízezer spanyolnak ad munkát a „gyarmatocska”. A gibraltári össznépesség harmadának. Érdemes gibraltári polgárnak lenni. A többségnek olyan jól megy, hogy házat vásárol magának a határ spanyol oldalán, lehetőleg valamilyen szép, homokos partszakaszon, s a hétvégeken oda menekül a Szikláról: strandolni, enni, inni.

A gibraltáriak már rég nem abból élnek, amiből hajdanán: a földközi-tengeri brit tengeri uralom kiszolgálásából. A Szikla már rég nem haditengerészeti támaszpont és a tenger bejáratát vigyázó helyőrség plusz dokkvilág. Nincs már kit kiszolgálni, vagy alig. A repülőgépek se katonákat hoznak hanem turistákat. Arról még Franco tábornok, Spanyolország diktátora tett, hogy azt a bizonyos tengeri uralmat lehetőleg ne spanyol állampolgárok szolgálják ki. Azzal kezdte Gibraltár nyomorgatását, hogy nem adott munkavállalási engedélyt saját alattvalóinak. Aztán hol itt, hol ott kellemetlenkedett, amíg csak 1969-ben el nem szánta magát arra, hogy teljes egészében lezárja a spanyol-gibraltári határt, s ezzel blokád alá vonja a Sziklát. Ám ennek a blokádnak halála folytán már nem ő vetett véget, hanem Felipe Gonzalez demokratikus, szocialista kormánya (1986), nem egészen önszántából. Nagy-Britannia ugyanis megvétózta volna Spanyolország uniós csatlakozását, ha a blokád nem szűnik meg.

A rákövetkező évek a béke és a szabad kereskedelem évei voltak. Madrid és London között ígéretes tárgyalások folytak a Gibraltár fölötti szuverenitás megosztásáról. Ezek azonban sehova nem vezettek, mert a gibraltáriak egy 2002-es népszavazáson majdnem 99 százalékos többséggel vetették el a spanyol szuverenitás gondolatát.

A korábbi viták üledékeitől azonban nincs szabadulás. Soha nem tisztázódott például, hogy jogosult-e a Szikla a területi vizekre. Saját álláspontja szerint igen, Madrid szerint a Gibraltárt körülvevő vizek spanyol felségterületnek számítanak, így a Picardo-kormány által létesített és „a spanyol halászokat tönkretévő” mesterséges zátony felségjogot sért. Most ott tartunk, hogy a spanyol hatóságok nemcsak forgalmat lassítanak, hanem azzal fenyegetőznek, hogy minden egyes határátlépést ötven euró illetékkel sújtanak. Aki tehát látni akarja a kocsmákat és a majmokat, annak magyar pénzben 15 ezer forintot kell leszurkolnia – de a saját spanyol ingatlanja felé tartó jómódú gibraltárinak is! Sőt. A spanyol kormányt hirtelen érdekelni kezdték a spanyol földön élő gibraltáriak adóügyei is, akik otthon adóznak, fölöttébb jó feltételekkel.

Színesíti a képet néhány dolog. Picardo a Rajoy-kormány kardcsörtetését Észak-Koreáéhoz hasonlította, amit megtehetett, mert Madrid ővele nem akar tárgyalni négyszemközt, csak London és az andalúz regionális kormány bevonásával. Továbbá: Madridban kieszelték, hogy mivel a Nagy-Britanniával a Falkland-szigetek hovatartozása miatt újból konfliktusban levő argentin kormány tölti be az ENSZ Biztonsági Tanácsának elnöki tisztét, rábeszélik Kirchner miniszterelnök asszonyt, hogy Islas Malvinassal (Falkland-szigetek) együtt vigye a BT elé a Gibraltár fölötti szuverenitás ügyét is. Amire a nacionalista Kirchner vevőnek látszik.

Ez egy végtelenített játszma. Mert a britek azt mondják: jó, de akkor nekünk is van egy témánk, a marokkói területen fekvő Ceuta és Melilla, amely „része Spanyolországnak”, ám amelyet az arab ország évtizedek óta visszakövetel. Vigyük azt is a BT. elé! Földrajzi, etnikai, történelmi „jogosítványok” keverednek, ám nem csak ezekben az esetekben, hanem a Dél-kínai tengeren fekvő szigetcsoportok, a francia partok közelében levő brit szigetek vagy épp a kanadai partok mellett húzódó francia „külbirtokok” ügyében is. A britek pillanatnyilag azzal próbálják forrósítani a nyarat – amire csak a gibraltáriak fizethetnek rá –, hogy egy repülőgép-hordozó által vezetett flottacsoportot küldenek a hónap végén „látogatóba” Gibraltárra.

A kardcsörtetés folytatódik, a politikusok éppenséggel meghosszabbíthatnák a nyári pihenésüket, őszre talán megnyugodnak.