A szabadság kapui – A reform elbukott, a világ megváltozott
A prágai tavasz véget ért, de a küzdelem több fronton folytatódott. A legendás ’68-as év az ifjúsági lázadás, a kulturális virágzás, a zene, a szabad szerelem, a hippimozgalom, a polgárjogi felvonulások és az újbaloldal születésének pillanata volt. Világunkat sok mindenben mai is ’68 határozza meg. Azon a tragikus hajnalon a jugoszláviai Korcula szigetén, egy előadóteremben született egy nyilatkozat. Öt jelen lévő magyar filozófus, Márkus György, a felesége, Mária, Heller Ágnes, Sós Vilmos és Tordai Zádor a helyszínen vetette papírra és az AFP hírügynökség útján a világsajtóhoz is eljuttatta a beavatkozást elítélő szöveget. Ez volt a hazai ellenzéki szubkultúra születésének pillanata.
– Bementek – mondta a nőrokon a fiatalember szobájába lépve. – Ki hitte volna?
A fiatalember a huszadik évében járó Tamás Gáspár Miklós, a helyszín Temesvár, az irány, ahová „befelé mennek valakik”, a Varsói Szerződés közeli állama, Csehszlovákia. A kérdés a kor tanúi szerint tavasz óta volt napirenden, kedvelt társasági témának számított. Korábban Kádár János és Alexander Dubcek külön is találkozott, és a pártlegendárium szerint akkor mondta a magyar pártvezető egy kerti sétán, mikrofonoktól, ügynököktől távol a következőt:
– Maga nem ismeri ezeket az embereket. Fontolja meg, kikkel áll szemben.
Mert Kádár viszont jól ismerte őket. Maga is járt már a Kremlben, baráti elbeszélgetésen. Pár nappal később az ágcsernyői szovjet–csehszlovák-találkozó július 29. és augusztus 2. között egyesek szerint fenyegető, mások szerint megnyugtató eredményeket hozott. A találkozó ténye és helye, egy lepusztult határállomás váróterme, politikai alku eredménye volt. A szovjetek és a csehszlovákok közötti kóros bizalmatlanság ekkorra olyan fokú volt, hogy az eredeti meghívás elfogadását a csehszlovák fél nem is kockáztatta meg, és Dubcekék nem voltak hajlandók Lvovba menni. A szovjetek számára viszont elfogadhatatlan helyszín volt Kassa. A tárgyaláson az offenzív fél a dokumentumok szerint a szovjet főtitkár volt. Leonyid Brezsnyev azt követelte Dubcektől, hogy a párt legfelsőbb vezetéséből távolítsa el a „burzsoá elemeket”, tiltsa be a szocialistaellenesnek tartott szervezeteket. Hogy a szovjet vezetés már ekkor a katonai megoldásra gondolt, jelezte, hogy listákat szerkesztettek, lekáderezték partnereiket, gondosan szelektálták azokat, akiket „meggyőzhetőnek” vagy együttműködésre késznek tartottak. A vita hevében a szovjet funkcionáriusok nem kímélték partnereiket. Pjotr Seleszt ukrán első titkár, Brezsnyev bizalmi embere az egyik leváltásra ítélt csehszlovák vezetőt, Frantisek Kriegelt, a Nemzeti Front elnökét egyszerűen csak „halicsi zsidónak” nevezte.
– Őszintén szólva augusztus elején magam sem hittem, hogy mégis bemennek – mondja Vajda Mihály, aki nem volt ott Korculán, a bevonulás idején Pesten tartózkodott. – Számos történeti és kulturális érv szólt már akkor is az invázió ellen. Az 1956-os „magyar affért”, az akkori beavatkozást úgy-ahogy magyarázták, mondván, Budapesten mégiscsak vér folyt. De mit csináltak a csehszlovákok? Oldották a cenzúrát? Közzétettek pár reformszöveget? A maguk naiv, világpolgári módján eszükbe sem jutott túllépni a bevett kereteken. Prágában politikai feszültség uralkodott, de béke volt. Az „emberarcú szocializmus” önmagában is hatvannyolcas nyelvi termék. Nem hitték igazán, hogy a reform zavarhat bárkit. Csehország volt Bulgária mellett az a keleti-európai ország, ahol az oroszokat nemcsak elviselték, de valamennyire kedvelték is. A gottwaldi sztálinizmusnak minden borzalma ellenére erős népi támogatása is volt.
1968 nyarán Vajda és Hellerék Olaszországban jártak. A velencei pályaudvaron, a standokon vészjósló címek sokkolták őket, amelyek szerint „Csehszlovákiában szovjet megszállás fenyeget”. Cikkek, amelyek arról szóltak, hogy hadgyakorlat keretében a csehszlovák határt már átlépték a szovjetek.
– Egyedül ettől rettegtünk – meséli Vajda. – Ugyanakkor ez volt az is, amit komolyan el sem hittünk.
Heller Ágnes akkori reménye gyakorlati következtetésekre épült. Ez volt az első alkalom, amikor két szocialista ország egyaránt reformokban utazott. A csehszlovákok vitték a politikai vonalat, a magyarok a gazdaságit. A két út, gondolta, egyszer majd találkozni fog.
– Bementek – mondta tehát a nőrokon Temesváron. A húszéves diák, TGM az egész évet folyamatos forrongásként, lefojtott izgalomként élte át. A nagyszerű folyóiratok, az eseményeket gazdagon tálaló német lapok, a performance-okkal átszőtt diákmegmozdulások, Amerikában háborúellenes és polgárjogi felvonulások jelezték, hogy a világ nagyon megváltozott. Romániában akkor még mindez bőven hozzáférhető volt. Olyan lapok is jártak, mint a pozsonyi Új Szó, az újvidéki Magyar Szó. Mindkét országban nagyobb sajtószabadság volt, az újvidéki magyar értelmiség pedig „veszekedett hatvannyolcas” volt.
– A lázadás, a világszabadság vágya, ’68 forró nyara életem döntő élménye volt – mondja TGM. – Sok tekintetben ennek köszönhettem, hogy az lettem, aki lettem.
Az egykori romániai diák az akkori feleket két alaptáborra osztja. Egyik oldalon a szabadság, a társadalmi felszabadulás hívei, a másikon a represszió állami erői, akik közé TGM a brezsnyevi Szovjetuniót, az Egyesült Államokat, a tradicionális kommunista pártokat, köztük ’68 legdurvább opponensét, az őssztálinista Francia Kommunista Pártot sorolja, de idetartoztak a vonalas kádáristák, szoros szellemi szövetségben a némán fortyogó nép-nemzeti jobboldallal. Ez volt az a látnoki pillanat, amikor Németh László és Rényi Péter a világ dolgairól egyformán gondolkodtak. Jellemzőek a lesajnáló megjegyzések, amelyek a „naiv és pimasz csehek affektált különcségeit”, demokratikus lázálmait konzervatív-nacionalista oldalon kísérték. Hogy ötven év alatt változott-e világ, jól mutatja, a kor nép-nemzeti megváltói és ókonzervatív kádáristái ugyanúgy viszonyultak ’68-hoz, mint a Magyar Idők mai publicistái. A kritika lényege ortodox viszolygás, „konzervatív típusú utálkozás” a szextől, a megengedő érzelmektől, a lázadástól, általában a rendetlenségtől. A csúcsot már akkor is a fiatal Csurka István döntötte meg, akiről azt beszélték, hogy a magyar honvéd feltűnését elcsatolt Felvidékünkön nemzeti megújulásként ünnepelte.
Az enyhülés
A ’68-as év végén az amerikai politikában fontos dolog történt. Még júniusban meggyilkolták Kennedy elnök öccsét, a választáson demokrata színekben induló Robert Kennedyt. A republikánus Richard Nixon aztán novemberben megnyerte a választást. Vele együtt a porondra lépett Henry Kissinger, aki csaknem nyolc éven át döntő befolyást gyakorolt a világpolitikára. Elkezdődött a nagyhatalmak közötti „détante”, az enyhülés, a külpolitikai pragmatizmus korszaka.
Különös év volt, fájó, felkavaró és reménykedő. Hellernek szerencséje is volt. Az év januárjában járt először Nyugaton, történetesen éppen abban az időben, amikor Antonín Novotny csehszlovák első titkárt leváltották. A franciaországi konferencián, amelyet Lucien Goldmann szervezett, s amelyen Theodor W. Adorno is részt vett, bizarr hangulat volt. Az utolsó napon a konferencia kis híján félbe is szakadt.
– Felállt egy dühös fiatalember – meséli Heller –, és azt kiabálta, hogy hagyjuk ezt az egészet abba. Itt az előadók egy követ fújnak, ők a „magas művészet” papja. Le a művészettel! Le a „Szent Családdal”! „Éljen Arrabal!”
És az összegyűlt közönség egy emberként skandálni kezdte: „Ar-ra-bal, Ar-ra-bal!” Maga Heller még azt sem tudta, ki is Arrabal, hogy egyáltalán mi folyik itt, de kétségtelenül „volt valami a levegőben”, ami a közelgő párizsi májust előre jelezte. Keleten ugyanez a nyugtalanság „más dimenzióban” jelentkezett. Lengyelországban antiszemita kampány indult a ’67-es arab–izraeli háború leágazásaként. Ezt követte a maradék zsidóság hetek alatt lebonyolított nagy exodusa.
A megözvegyült Lukács Györgyöt nyaranta Heller Ágnes és Fehér Ferenc pártfogolta. Abban az évben a Mátrában vettek ki egy kis házat, befizették a kosztot a közelben, nagy sétákat tettek, de Hellert várta Korcula, a szokásos nyári egyetem. Fehér és Lukács magára maradt. A korculai nyári egyetemet 1966 óta működtette egy formálódó újbalos társaság, a Praxis című, Jugoszláviában ellenzékinek számító folyóirat szerkesztősége. Az alapító zágrábi diákok vezéreszméje a „fiatal Marxhoz való visszatérés” volt. Hagyjuk a kései Marxot, mondták, a baloldalnak a nemes kezdetekhez kell visszatalálnia. A mindent elárasztó dalmáciai kékségben az európai baloldal a vöröstől a rózsaszínig és a trockistákig a reformokról vitatkozott. A kakukktojás a társaságban az ómarxistának számító Tőkei Ferenc volt, aki egyébként azonnal el is utazott, amikor a vész kitört. A vész ugyanis feltartóztathatatlanul közeledett. Huszonegyedike reggelén kétségbeesett csoport gyülekezett a folyosón, az előadóterem bejáratánál, mert befutott a dermesztő hír, hogy a szovjetek és szövetségeseik az éj leple alatt Csehszlovákia területére léptek. Az ország vezetését kiiktatták, a kommunikáció csatornáit elvágták. Az összefutott filozófusok révülten beszéltek a hírekről, percek alatt felbukkant a nemzetközi sajtó is, a kis vidéki konferenciaterem már-már forradalmi központra emlékeztetett. Volt, aki sírt, mások hevesen vitatkoztak, kiabáltak, petíciókat olvastak, fogalmaztak és korrigáltak.
Heller villámötlete volt, hogy mivel hazája, Magyarország a dologban „érintett”, erről a jelenlévő magyaroknak külön is szólniuk kellene. Olyan szöveget akartak létrehozni, amely a magyarok szerepét is tisztázza, de nem árt Csehszlovákiának sem. Egy cseh fiatalember ugrott a pódiumra. Sírva mondta, hogy hazájának már vége, s a színpadon álló Hellert megcsókolta. A hírt a magyar csapat leadta az AFP-nek. Mint később kiderült, a legfőbb vádpont Magyarországon ez lett ellenük.
Közben dél lett, a terem is kiürült. Idővel Korcula lassan feledésbe merült. A szöveg a lázas napok hordalékának számított. De mivel bemondta a Szabad Európa, ismerték Magyarországon, de megjegyezték Csehszlovákiában is. Hellert az ötvenedik évfordulóra meg is hívták Prágába, mint az élő tiltakozók egyikét.
A szöveget TGM Temesváron hallotta. A nyilatkozatzuhatagban elmondása szerint jólesett hallani öt magyar nevet is. Temesváron az utcák némán ásítoztak. A fiatal pár, ő és a menyasszonya, ott szembesült a ténnyel, ott érte a felzaklató élmény, hogy a világban nagy baj történik, az emberek is tudnak róla, de meghallgatják, és közönyösen rábólintanak.
– Ilyenkor szembesülsz a ténnyel – mondja TGM 69 évesen –, hogy a szabadság kapui bezárultak, nem kifelé, hanem befelé haladsz. Ilyenkor kell eldöntened, hogy el akarsz-e menni, vagy maradsz, és a harcot felveszed.
Románia persze külön történet. Nicolae Ceausescu Bukarestben százezres tömegtüntetést hirdetett az agresszió ellen tiltakozva. Állami petíció is született. Romániában az kockáztatott, aki ezt nem volt hajlandó aláírni. Ceausescu a saját külön útját alapozta. TGM tanúja volt Bukarestben a sorsszerű találkozásnak, amikor Charles de Gaulle szólította fel a román diákságot, hogy egy emberként támogassa Ceausescut. A nagy tábornok érvelése világos volt. Románia Franciaországhoz hasonlóan színtiszta nemzeti rezsim, amely sziklaként áll egymagában a szláv, tehát a szovjet, valamint a magyar tengerben.
Kádár később azt hozta fel „a felelőtlen petíciózók ellen”, hogy a párttal nem beszéltek meg semmit, ekként a szöveg politikai cselekménynek számít. Hogy néhányan háborognak, Lukács György, Hegedüs András és mások levelet írnak, az önmagában még rendben van. De „a párton belüli vita” nem hozható nyilvánosságra.
Heller mondja, hogy tévedett, amikor azt gondolta, érkezésekor a Nyugatiban rendőrök hada várja majd. Nem történt semmi. Munkahelyén, az MTA Szociológiai Intézetében egy kósza fegyelmit kapott, később leváltották az intézetvezetőt. A kádári nagy daráló más fordulatszámon működött. Felbukkantak az első spiclik. Az aláírókat akkurátusan kirugdosták erre-arra hivatkozva, de az igazi okot gondosan titkolták. A politika is csendben változott. A ’68 januárjában bevezetett gazdasági mechanizmusba beépültek a reformfékek. A húzd meg-ereszd meg kitöltötte a rendszer hátralévő éveit.
Korcula végül is hozzájárult a hazai protestkultúra kialakulásához, végső soron ellenzéki csírák megjelenéséhez. Ma már kevesen értik, miféle jelentősége lehetett néhány, időnként jónéhány aláírásnak. A formák kialakulatlanok voltak. Tíz év is beletelt, mire a szamizdatkultúrát az új nemzedék megformálta.
Hatvannyolc még a naiv lázadás, a globális szabadság pillanata volt. TGM szerint kezdettől világos volt, hogy hatalmas erők vonulnak fel, és az egészet gyorsan leverik.
– Hatvannyolc a hagyományos osztálypolitika utolsó fellobbanása volt – állítja ma Heller. – Ami ’68 után következik, az már a tömegtársadalom kora, amelyben a politika nem osztályérdek, hanem ízlés, életvitel, ideológia mentén szerveződik. 1968 Nyugaton életmód-forradalom is volt. Keleten politikai reform.
– Ágnes sok mindent karakteresen lát – mondja Vajda Mihály. – Nem biztos azonban, hogy a politika határozza meg, miként néz ki a világ. Hatvannyolcban legalább ilyen fontos volt a fogamzásgátlás elterjedése, a családtervezés, a szabadabb és könnyebb mozgás. A hetvenes években nálunk is tömegessé vált az automobilizmus.
Egyvalami politikai értelemben Vajda számára végleg lezárult.
– Lehet, hogy naiv voltam, de 1968. augusztus 21-én beláttam, hogy a szovjet modell reformálhatatlan. Bukását, hogyha van időd, türelmesen ki lehet várni.
Csehszlovákia reformja végül elbukott. Mi az, ami ’68-ból a jelenre hagyományozódott? A művészetre a társadalmi felfordulás mindig jótékony hatással volt. Magyarországon ebből a szempontból a zene és a film került középpontba. Sokak szerint az igazi hatvannyolcas művész az újbalos Jancsó Miklós volt. De hatvannyolc nélkül nincs Pinceszínház, táncház, nem alakulnak művészkommunák. A nők életmódja is ekkor változik. Ha az emberek együtt akarnak élni, nem kell házasságlevelet váltaniuk. A szülők egyedül is vállalhatnak gyereket. Az évtized végén vált tömegessé az abortusz nélküli, gyógyszeres születésszabályozás. A durva kampányok ellenére lassan enyhült a melegekre nehezedő társadalmi nyomás.
Dubceket augusztus 21-én egyenesen a Kremlbe vitték, az úton a katonai gép padlójához láncolva őrizték. Csehszlovákiában tagrevízióval indult a „normalizáció”. A korculai nyilatkozat szövegét az annalesek megőrizték. Az oroszok rég elhagyták Csehszlovákiát. A nagy kék bolygó némán kering tovább.
