A semminél kevesebb valami

Nem véletlen, hogy a kiállítás készítői a Szép Ernő-i attitűdöt tették a címmel is hangsúlyossá, hiszen messze a legemberibb, legerkölcsösebb volt minden lehetséges utak közül. Az a Szép Ernő, aki irtózott az agresszivitástól, aki azt vésette önkéntesi kardjára, hogy „Leben und leben lassen”, akitől mindig távol állott a puffogó, mázos hazaszeretet – de aki mélyen és őszintén átélte magyarságát –, nem bújt ki a feladat elől, ám pontosan tudta és megrendítő erejű versekben hirdette, hogy nemzedéke ezzel a háborúval elveszett: akkor is, ha lesz, aki életben marad.

Aztán voltak mindenféle más megoldások az írók között éppúgy, mint a társadalom egészében. A lelkesen frontra rohanók, a propagandisták, a felmentésért kuncsorgók és a helyezkedők (akik leginkább a haditudósítói poszton vélték kibekkelni a háborút, s számításuk be is vált) mind-mind jellegzetes típusai ennek az időszaknak, s a tárlat – gazdag anyag felvonultatásával – be is mutatja valamennyit. Talán az arányokkal maradt kissé adós: például hogy hány harsány uszító és hány pacifista volt a magyar írók között, mondjuk, 1915-ben.

Mert hát a háborúhoz való írói viszony persze markánsan megváltozott az évek során. Az elesettek (Bányai Elemér, azaz Zuboly története meg persze Gyóni Géza utolsó művei), a fogságba jutottak (Kuncz Aladár, Markovits Rodion) sorsa éppúgy megváltoztatták a képet, mint az otthonmaradottak egyre erősődő békevágya. Miközben mindenki tudta, érezte, ábrázolta is, hogy a „régi, jó világ” egyszer és mindenkorra véget ért, még ha Trianon katasztrófáját nem sejthették is előre.

A centenáriumi kiállításon nemcsak az látszik, hogy pluszforrásokat is sikerült találni hozzá, hanem hogy kiérlelt, végiggondolt koncepciót is.