A sajtószabadság áldozatai

Mi, tudósítók a tér közepén kialakult „tisztáson” hallgattuk Vuk Drašković ellenzéki vezér és a többiek beszédeit, amelyeket – a szintén a térre néző – nemzeti színház balkonjáról intéztek a tömeghez. Drašković a szerb Bastille megrohanására szólított fel. Ebben az esetben a miloševići propaganda fellegváráról, a belgrádi tévé közeli épületéről volt szó.

Hirtelen két robbanás hallatszott a közvetlen közelünkben. Utóbb kiderült, hogy a szerb titkosszolgálat emberei dobtak könnyfakasztó gránátokat a tömeg közepébe, hogy káoszt idézzenek elő. Ez sikerült is.

Az emberek pánikszerűen tódultak a mellékutcák felé, jó tíz percembe került, mire visszajutottam a térre. Emberek már nem voltak ott, csak néhány felgyújtott és felfordított gépkocsi, kénes füst, puskaporszag. Két halálos áldozata volt a „belgrádi csatának”: egy rendőr és egy tüntető.

Estére kivonultak a Jugoszláv Néphadsereg harckocsijai Belgrád utcáira. 1944. október 20. (a szerb főváros felszabadulása) után először. A Milošević által eltervezett katonai puccs nem sikerült, mert az akkor még létező szövetségi állam nyolc tagköztársasága közül hárman (Szlovénia, Horvátország, Macedónia) azonnal ellenezték a hadsereg belgrádi bevetését. Ennek ellenére a vezérkar Miloševićnek engedelmeskedett. Így verték be az utolsó szeget Jugoszlávia koporsójába, és itt kapott halálos sebet a balkáni sajtószabadság.

Az újabb kori délszláv háborúk (Szlovénia, Horvátország, Bosznia, Koszovó, Macedónia) (félre)tájékoztatási mainstreamjére kár szót pazarolni: minden fél annyit hazudott, amennyi csak belefért. Talán a legismertebb és leghírhedtebb eset az volt, amikor a horvát és a szerb tévé is ugyanazokat az áldozatokat bemutató képsorokat tette közzé elrettentő példaként. Csakhogy a horvátoknál az áldozatok a galád szerbek által aljasul legyilkolt horvát hazafiak és családjaik voltak, a szerbeknél meg az usztasák ártatlan szerb áldozatai.

A kilencvenes éveken végigsöprő háborúk uszítói között jócskán voltak bértollnokok, akik aktívan vettek részt a gyűlöletkampányokban. Minden oldalon. Egyetlenegy ilyen „újságíró” sem került bíróság elé. Hiszen csak a hazafiúi kötelességüket teljesítették – halomra lőtt emberek élete árán. Nem mellesleg ezek tértek vissza vezető pozíciókba már évekkel ezelőtt Szerbiában és éppen ezekben a hetekben Horvátországban is. Hogy Boszniáról ne is beszéljünk, ott mindvégig a hatalom szócsövei maradtak. Montenegróban több mint negyedszázada ugyanaz a hatalom van, így a rezsimhű újságírókat miért is váltották volna fel a túlsó térfélről?

A délszláv háborúkat lezáró 1999-es NATO-bombázás leple alatt gyilkolták meg a legismertebb újságíró áldozatot, Slavko Ćuruviját, az Evropljanin és a Dnevni telegraf heti-, illetve napilap főszerkesztő-tulajdonosát. Jól értesült belgrádi körök szerint a gyilkosság azután történt, hogy a laptulajdonos egy veszekedésbe torkolló beszélgetést folytatott Mira Markovićtyal, Milošević feleségével, akinek szintén volt saját szélsőbalos pártja (JUL, az Egyesült Jugoszláv Baloldal). Ćuruvija korábban közel állt Mirához, és újságírói karrierje előtt a szerb titkosszolgálatban dolgozott, nem is volt mindig annyira rendszerkritikus. Valami történhetett a felek között, mert a szerb titkosszolgálat azóta már elítélt emberei utasítást kaptak az újságíró kivégzésére. Máig nem derült ki, hogy ki adta a parancsot. (Milošević özvegye Moszkvában, Putyin vendégszeretetét élvezve tengeti nyugdíjas napjait.) Abban az időben hozták meg a hírhedt sajtótörvényt a tájékoztatási miniszter, Aleksandar Vučić aláírásával, amely pénzbüntetéssel fenyegette a médiumokat. Csak egy lakossági bejelentés kellett, és máris alapos volt a gyanú, hogy államellenes tevékenységet folytatnak.

De nem Ćuruvija volt az első, hanem öt évvel korábban Radoslava Dada Vujasinović, az akkor rendkívül népszerű Duga (Szivárvány) hetilap fiatal újságírónője, akit holtan találtak lakásában 1994. április 8-án. A sebtében elvégzett rendőrségi vizsgálat vadászpuskával elkövetett öngyilkosságot állapított meg. A belügyi beszámoló közfelháborodást keltett. Radoslava haditudósítóként kezdte, a horvát harctereken járt. Utána következett Szarajevó, majd felhagyott ezzel a műfajjal: „Nem tudok arról írni, hogy szétlőnek egy várost és gyermekeket ölnek.” Nem valami „hazafias” nyilatkozat a bosnyák fővárost ostromló szerb martalócokról.

Halála előtt néhány hónappal jelent meg a Bűnözők és rendőrök a parlamentben című cikke, amely a hírhedt rablógyilkos Arkan parlamenti képviselővé való előléptetéséről szólt. Emiatt az azóta szintén gyilkosság áldozatává vált Arkan (az elkövetők a titkosszolgálat emberei voltak) személyesen is megfenyegette. Halála estéjén egy nagy csokor piros és sárga tulipánnal tért haza. Telefonon egyik barátjával beszélt, aki éppen egy még meg nem jelent cikkét olvasta. Dada azzal viccelődött vele, hogy valószínűleg ő lesz az egyedüli, aki cikkeit olvassa, mert többé senki sem akarja majd megjelentetni őket. Másnap reggel holtan találták. Egy újabb nyomozás kiderítette, hogy gyilkosság volt. A tettesek máig ismeretlenek.

2001. A harmadik áldozat Milan Pantić, a Večernje novosti vidéki (Jagodina, közép-szerbiai kisváros) tudósítója volt. A háza előtt várták be és tompa tárggyal hátulról ütötték le. Halála előtt több cikkben is a moravai régióban történt gazdasági visszaélésekről írt. Különösen a helyi sörgyár, a Jagodinska pivara ügyleteit vette górcső alá. Ez lehetett a veszte, legalábbis ezt állította 14 évvel a kibogozatlan bűnügy után Veran Matić, az újságíró-gyilkosságok feltárására alapított parlamenti bizottság elnöke. Gyanúsítottak még nem kerültek elő.

2004. A következő gyilkosság Montenegró fővárosában történt. Az áldozat Duško Jovanović, a Dan nevű újság főszerkesztője, akit a podgoricai szerkesztőségi épület előtt végeztek ki. Egy gépkocsiból lőttek rá valamikor éjfél előtt, amikor kilépett néhány munkatársával az épületből, és elindult az autója felé. Több cikkben is foglalkozott a montenegrói hatalom összefonódásával, a drog- és embercsempészettel.

Egy volt karikaturistát (Damir Mandić) előbb meggyanúsították a gyilkossággal, majd felmentették, később perújrafelvételt rendeltek el.

2008. október 23-án egy gépkocsiba rejtett bomba végzett Ivo Pukanićtyal, a zágrábi Nacional hetilap tulajdonosával, és munkatársával, a lap marketingigazgatójával, Niko Franjićtyal. A merénylet a horvát főváros központjában, a Jelačić bán főtértől kétutcányira történt. Az első számú vádlott egy szerb gengszter, bizonyos Sreten Jocić, akit a délszláv alvilág csak Joca Amszterdam néven (mert már ott is gyilkolt) ismer. Bevallása szerint másfél millió eurót kapott a laptulajdonos meggyilkolásáért. A zágrábi bíróság nem találta bizonyítottnak a bűnszövetkezet létezését és a megbízó kilétére sem derült fény. A Nacional több cikksorozatban is foglalkozott a délszláv térséget behálózó bűntevékenységgel.