A populizmus egyidős a politika művészetével

A populizmus gyökereit az 1890-es évek Amerikájában szokás fellelni. Más olvasatban: egyidős a politika „művészetével”. Machiavelli hajdan leírta a legjellemzőbb populista tulajdonságokat. Mit tehetünk ehhez hozzá manapság?

Ha általában a népámítást, a politikai hazugság egy speciális formáját tekintjük populizmusnak, akkor persze sok évszázados a hagyománya. Eredetileg a népbarát, az elittel szemben az alsó népcsoportok érdekeit képviselő politikai irányzatként jelent meg.

Akkor még nem volt meg az a negatív jelentése, amely valamilyen szélsőséghez, irracionális magatartáshoz kapcsolja?

Olyan sokféle politikát illetnek rosszalló hangsúllyal populizmusnak, hogy jószerével lehetetlenné vált a konszenzusos meghatározása. Ellene vagyok, hogy nyakló nélkül mindenre ráhúzzuk. Hogy azonosítsuk a szélsőségességgel. Vagy az ígérgetéssel. Netán a kellő gazdasági alapot nélkülöző, „osztogató”, a nép megtévesztését célzó politikával. Ha már negatív fogalomként használjuk, én a rendszerré szervezett, népámító demagógiát tekintem populizmusnak.

Gyurcsány populista?

A rendszerváltás óta ő az első szocialista politikus, aki képes igazán jelentős érzelmi hatást kiváltani hallgatóságából. Ha intézkedéseit elemezzük, kiderül: kormányfőként hozott döntéseiben populista elemek legfeljebb esetenként fordulnak elő. (Ilyen volt a megalapozatlan adócsökkentés, amit vissza is kellett vonnia.) De hol van ez a Fidesz rendszerré szervezett populizmusától? Például a határátlépés jelképének is tekinthető kordonbontástól? Az őszödi beszéd antipopulista kiáltványként is értelmezhető lett volna, ha nyilvánosan hangzik el.

A Silvio Berlusconi vezette Szabadság Népe szövetség működési elve lehet egyfajta alaptípusa a populista politikának? Avagy ez „csak” az olasz modell? Berlusconi mennyiben rokona Mussolininek?

A populizmus sokféle politika gyűjtőfogalma. Hiszen micsoda különbségeket mutat – mondjuk – a latin-amerikai Chavez vagy Morales, a lengyel Kaczyńksi, a szlovák Mečiar vagy éppen a francia szélsőjobboldali Le Pen politikája! Így tehát a Berlusconi-féle sem lehet modellje általában a populista politikának. A Mussolini-párhuzam túlzás, hisz az európai politikai viszonyok gátat vetnek a régi típusú fasizmus kibontakozásának. A kérdésfeltevés ugyanakkor jogos. Nemcsak azért, mert az olasz fasizmussal számos rokon jelenség mutatható ki a jobboldali újpopulizmus ideológiájában és politizálási módjában, hanem mert maga Berlusconi is alapot adott az összevetésre. Például amikor úgy nyilatkozott, hogy Mussolini nem is volt olyan rossz, mint a híre. Vannak bevett eszközei a tömegek manipulálásának. Ezek alapján érvényes lehet az összehasonlítás, és a két személy habitusában sem nehéz közös vonásokat felfedezni. Prodi néhány éve nem is Mussoliniéhez, hanem Goebbelséhez hasonlította Berlusconi propagandáját.

A Fidesz évek óta mintha másolná a Berlusconi-modellt. Mindkét pártalakulat egymillió új munkahelyet ígért, a hívószavak is hasonlóak: Forza, Italia!, Hajrá, Magyarország! Ott sikeresen működik a Club di Forza Italia, nálunk polgári körök szerveznek országszerte „kultúresteket”.

Orbán sokat tanult, sokat vett át Berlusconitól, de bensőséges politikai kapcsolatuk sem volt soha titok. Amikor 2001-ben Berlusconi kormányt alakíthatott, és ez Európában felzúdulást keltett, Orbán nem habozott szolidaritásáról biztosítani. A 2002-es kampányban meg is volt a köszönet érte: az olasz politikus segített a Fidesz választási kampányában. Akkor maga Orbán is szinte azonosként méltatta az olasz és a magyar jobboldali kormány gazdaságpolitikáját. Berlusconi tevékenysége hasonló élességgel osztotta ketté Itáliát, mint Orbáné Magyarországot. Az ezredforduló táján Európa-szerte tapasztalható populista jobboldali előretörés – amelyet Berlusconi felemelkedése mellett a Haider-jelenség is mutatott – egyenesen arra ragadtatta Orbán Viktort, hogy egész Európa „történelmi kiigazításának” perspektíváját vetítse előre.

A Populizmus és kormányzás című konferencián arról is hallhattunk, mit tehet egy olyan párt, amely a rációban hisz, mégis – a választók akaratából – kénytelen szövetkezni egy populista erővel. Ön szerint eredményes az ilyen kényszer? Vagy az esetek többségében az elveket könnyedén váltó populista társaság bedarálja a másikat?

Ha a Fidesz és az egykorvolt Torgyán-féle kisgazdapárt viszonyára gondolunk, abban a populizmusukban mutatkozó különbségnek szinte semmi szerepe nem volt. Orbánt az FKGP elnyelése és a kisgazdaszavazók megszerzése érdekelte. A jobboldali egységpárt létrehozásáért sosem sokallotta az ideológia terén fizetendő árat. Mondhatni, már azelőtt bőségesen megfizette, hogy a felszámolási akciót megkezdte volna. Amennyiben viszont a kérdés arra vonatkozott, hogy mit tehet egy „normális” párt, ha a kormánytöbbség érdekében egy szélsőséges populista társasággal kell szövetkeznie – nincs általános recept. A populisták mindig harcolnak azokban az ügyekben, amelyek miatt rájuk szavaztak. Ezek viszont többnyire kívül esnek a demokratikus konszenzuson.

Akkor mégis mit tehetnek a racionális politikát folytató demokratikus pártok?

Legjobban teszik, ha nem szövetkeznek szélsőséges populistákkal. Ha mégis kénytelenek, akkor egyértelművé teszik engedményeik végső határát, és nem engednek demokratikus elveikből. Ausztria a legközelebbi példa, hogy milyen paradox helyzetek jöhetnek létre. Ott a két nagy néppártot erodáló nagykoalíció tűnik ismét a legjobb megoldásnak a megerősödött populista jobboldallal szemben, jóllehet éppen a folytonos nagykoalíciós helyzet segítette elő a megerősödését.

Elért minket is a gazdasági világválság. Régi történelmi lecke, hogy krízishelyzetekben megjelennek a vajákosok, akik gyors gyógyulást ígérnek a betegeskedő társadalomnak. A jövő a populizmusé?

Ha az utóbbi hetekben kibontakozó válság elhúzódik, annak komoly következményei lehetnek. A liberális rendszer legitimációjának megrendülése kedvez a populizmus erősödésének. Az fékezhetné, ha a válságból való kilábalás egyúttal csökkentené az emberek bizonytalanságát, elveszettségérzését. Elhúzódó válság esetén szoktak a demagóg „megváltók” színre lépni. Sikerükre esélyt ad, hogy a gazdasági és társadalmi problémákra a hagyományos kormányalkotó pártok – legyenek bár jobb- vagy baloldaliak – nemigen találják a választ.