A polgármester megalomán hajlama

A szibériai folyók vizének egy részét déli irányba kell folyatni, és Oroszországnak a közép-ázsiai országokba vizet kell eladni, ez olyan hatalmas bevételt jelentene, hogy a mintegy 25 milliárd dolláros költség elenyésző, állítja Jurij Luzskov, aki ezt egyszer már felvetette 2002-ben Vlagyimir Putyin elnökhöz írott levelében. A polgármester szerint a tiszta víz a világban már ugyanolyan áru, mint a kőolaj vagy a földgáz, de az energiahordozóktól eltérően újratermelődő nyersanyag. Putyin 2006-ban felvetette közép-ázsiai kollégáinak, hogy hozzanak létre egy Eurázsiai Vízi-energetikai Konzorciumot, amelynek egyik feladata az Ob és a Lena vízhozama egy részének délre juttatása lett volna.

A polgármester úgy véli, hogy az Ob vize egy részének visszafolyatásával évi 25 köbkilométernyi vizet lehetne eladni a kazahsztáni és üzbegisztáni fogyasztóknak, továbbá az ázsiai orosz területen is biztossá lehetne tenni a búzatermesztést, amely most túlzottanfügg az időjárás szeszélyeitől. A terv műszaki megvalósítása egy víztározó építése lenne az Ob folyón Hanti-Manyszijszk környékén. Onnan mintegy 2500 kilométer hosszú, 200 méter széles és 16 méter mély, évi 25 köbkilométer víz áteresztésére alkalmas csatornát kellene ásni az üzbegisztáni Szirdarjáig. A mennyiség Luzskov szerint az Ob vízhozamának mindössze 7 százalékát tenné ki. Mivel pedig a víznek hegynek felfelé kell folyni, a csatorna partján 5-8 szivattyúállomást kell építeni, amelyek évente összesen mintegy 10,2 milliárd kilowattóra energiát fogyasztanának. A mérleg így is pozitív lehetne: a kurgani és a cseljabinszki területen, Kazahsztánban és Üzbegisztánban a vízzel megbízhatóan termővé tehető 4,5 millió négyzetkilométernyi területet, s a víz eladásából az orosz költségvetés mai becslések szerint évi mintegy 5 milliárd dollár bevételre tenne szert.

A grandiózus terv nem először merül fel a moszkvai vezetők fejében. A 80-as években hatalmas propaganda hadjárattal harangozták be az akkor papíron már létező beruházást, hasonló érveket hangoztatva, mint most Luzskov. E sorok írója egyike volt azon újságíróknak, akiket akkor meghívtak szovjet Közép-Ázsiába a várható előnyök szemléltetésére. Bemutatták az Aral-tóba ömlő Amu-Darjából a sivatagba vezetett csatorna vizével öntözött földeket, büszkén hirdetve, hogy a nyugat-szibériai folyókból ennek sokszorosát nyerik majd. Eközben természetvédők már húzták a vészharangokat az Aral katasztófális vízszintcsökkenése miatt, melynek eredményeként mára a tó felülete tizedére zsugorodott, jóvátehetetlen környezeti katasztrófát okozva.

Szakemberek szerint ez semmiség ahhoz képest, amennyire átrendezné a természeti viszonyokat a nagy szibériai folyók vízhozamámak akár részleges eltérítése. Húsz évvel ezelőtt orosz és külföldi természetvédők részletesen modellezték a várható hatásokat és az eredmény sokkoló volt: óriási pusztulás és károsodás az érintett szibériai területeken és az egész ázsiai kontinens északi részét érintő éghajlati hatás. A megalomán projekt mégsem emiatt állt le, hanem azért, mert az egyre mélyebb válságba került Szovjetunióban már sem elegendő pénz, sem akarat nem maradt a megvalósításra. A várható költségeket akkor ugyanúgy alábecsülték, mint most Luzskov, és a részletes szakértői kalkulációk az eredetihez képest tízszeres tőkeigényt mutattak.

Bízzunk benne, hogy a józan ész fog diadalmaskodni és Luzskov ötlete vágyálom marad. Az mindenesetre jó jel, hogy az egyébként részben központi ellenőrzés alatt álló orosz sajtó szarkasztikus hangvételben foglalkozik az üggyel. Annak idején e sorok írója ugyanezt tette Közép-Ázsiából visszatérve, amivel kiérdemelte a szovjet nagykövetség figyelmét: lapjának főszerkesztőjénél hivatalosan tiltakoztak az irónikus cikksorozat megjelentetése miatt.