A palesztin államiság

Ha az ENSZ közgyűlése e tárgyban – inkább utóbb, mint előbb – határozatot hozna, az megerősítené a palesztinok jogát az önálló független államra, de minden ésszerű feltételezés szerint tartalmazna kitételt arra nézve is, hogy a palesztinok elismerik Izraelt, szavatolják annak biztonságát; hogy a két állam végleges határának „valahol” az 1967-es határok mentén kellene húzódnia (megfelelő területcserék után), s hogy megosztoznak Jeruzsálemen. Egészen bizonyos, hogy egy ilyen határozat a palesztinok számára volna kedvező, egyszersmind demonstrálná, hogy a nemzetek közössége az ő oldalukon áll. Tudván ezt, az Amerikából hazatérő Abbászt nemzeti hősnek kijáró fogadtatásban részesítették a Palesztin Hatóság székhelyén, Ramallahban. Két okból is. Egyrészt nem volt gyáva alkudozó: beváltotta ígéretét. Másrészt az önálló államiság eszméjénél ma az Izrael által megszállt nyugati partvidéken (a majdani palesztin állam nagyobbik felén, amelyet Ciszjordániának is neveznek) nincs magasztosabb nemzeti célkitűzés.

Mindettől függetlenül él azonban az „ellenjavallat” – hogy tudniillik bő két és fél éves szünet után az izraeliek és a palesztinok vegyék föl ismét a tárgyalások fonalát, és a „két állam” modalitásait alkudják ki egymás között. Ez az ellenjavallat az úgynevezett kvartett (ENSZ, Európai Unió, Egyesült Államok, Oroszország) nevéhez fűződik, és lényeges eleme, hogy egyik fél se támasszon előfeltételeket.

Sajnálatos módon azonban vannak előfeltételek mindkét oldalon. Ezek közül a palesztin nagyon nagy mértékben méltányolható, az izraeli több mint sunyi. Olyan, mint Benjamin Netanjahunak a szélsőjobboldalra, az ortodox szélsőségesekre és a telepesekre támaszkodó politikája.

A palesztinok azt mondják, amíg az izraeliek nem állítják le a megszállt területek zsidó telepekkel való „beszórását” – ami, ha a térképre nézünk, szinte virtuálissá teszi egy majdani palesztin állam létét –, addig nem tárgyalnak. Miért is tárgyalnának, kérdezhetné bárki, ha még a londoni The Economist, a világ legtekintélyesebb politikai-gazdasági hetilapja is úgy gondolja – a balliberális izraeliekről nem is beszélve –, hogy az egyik fél, a Netanjahu-kormány tárgyalásokat ajánl „egy pizza megosztásáról, miközben egyfolytában föleszi azt”. Válaszként Netanjahuék kitalálták, hogy a palesztinoknak nem egyszerűen az Izraeli Államot kell elismerniük (ami már rég megtörtént), hanem Izraelt „zsidó államként” tartoznak elismerni, ami ugye abszurdum, lévén ennek az államnak minden ötödik polgára arab. (A mintát ismerjük. Izrael, amelyről egyik legismertebb publicistája már 1999-ben megmondta, hogy „egyre kevésbé izraeli, és egyre inkább zsidó”, szinte minden jobboldali-nacionalista kormányzás idején megkísérli nemzetállamként definiálni önmagát, mintha polgárai között nem volna föllelhető jelentékeny kisebbség. Ugyanilyen törekvéseket láttunk a magyarok kárára Romániában és Szlovákiában.)

Ha a palesztinok Izraelt hivatalosan „zsidó államként” ismernék el (egyébiránt szokás így emlegetni, de ennek jogi konzekvenciái nincsenek), akkor ezzel biankó fölhatalmazást adnának bármely izraeli kormánynak, hogy a törvény erejével kényszerítse lojalitásra az ottani arabokat nem Izrael, hanem egy „zsidó” állam iránt, aminek jeleivel a Netanjahu-kormányzás idején már eddig is találkoztunk.

Ilyen körülmények között a tárgyalásoknak pillanatnyilag semmilyen egészséges távlata nincs. Izrael bőszen terjeszkedik Ciszjordániában, miniszterelnöke az arabok lakta Kelet-Jeruzsálem palesztin fővárosként való elismeréséről hallani sem akar, voltaképp tárgyalni nem kíván, legalábbis addig, amíg maga mögött érzi az Egyesült Államok „vasba-vértbe” öltöztetett támogatását. Ebben a szindrómában maga Barack Obama is erősen részes. Mert minél közelebb kerülünk a 2012-es elnökválasztáshoz, annál inkább tűnik elő az elnök de facto visszavonulása az izraeli–palesztin béketeremtéstől, holott épp ő volt az, aki másfél évvel ezelőtt Kairóban még azt jósolgatta, hogy hamarosan béke lesz a felek között, s „az ENSZ egy új tagállammal” (Palesztinával) gyarapodhat. Azóta Obama valósággal meghátrált Netanjahu és az egész, hatalmasnak mondható s alapjában az elnök republikánus ellenfeleire támaszkodó izraeli lobbi előtt.

De ami a palesztin államiságot illeti, a liberálisnak mondott Amerika is Izrael mellett van, egyszóval Obamának taktikai szempontból jó oka van arra, hogy a palesztinok melletti kiállással ne sodorja veszélybe önnön újraválasztási esélyeit. (Az amerikai elnökök hosszú sorában nem ő az első, és nem is az utolsó mellesleg, aki ilyen útra „téved”.)

Ha nem Amerika, akkor Európa. Ez is közhely. A Palesztin Hatóságot ma alapjában az unió finanszírozza. Kontinensünkön elvileg egyetértésnek kellene lennie abban, hogy a palesztin államképződmény (amely, ismételjük, Ciszjordániában izraeli megszállás alatt él) minimum megfigyelői státust kapjon az ENSZ-ben. Avagy akár hivatalos tagságot. De, mint szinte minden más ügyben, Európa megosztott. Vannak megrögzött Izrael-barátok (Németország, Hollandia), és igen szép számban olyanok, akik – Spanyolországgal és talán Franciaországgal az élen – a palesztin ügyet pártfogolják. Egy biztos: huszonhét tagország huszonhét szavazatát ez idő szerint egyetlen opció mögé sem lehet felsorakoztatni. (A magyar diplomácia kuka: nem akar szembekerülni sem Amerikával, sem a palesztinbarát uniós testvérekkel, inkább a „feltétel nélküli tárgyalásokat” szorgalmazó kvartettel takarózik.)

A történet nemcsak ezért nem szép. Lent, a „terepen” se szép – és akkor még finom kifejezést használok. Tudniillik a palesztin államképződmény kisebbik, gázai felén egy olyan, Abbászt még Izraelnél is jobban utáló iszlamista párt, a Hamasz uralkodik, amely az Izraeli Államot se izraeliként, se zsidóként nem ismeri el, viszont az izraeliek kivonulása után mindenfajta külső segélyből vígan él és gyarapodik, s hirdeti a maga „mindent vissza!” jelszavú, egy arab többségű, Izraelt is magában foglaló palesztin államban reménykedő irredentizmusát. A Hamasz szemében a Palesztin Hatóság egy „hamis palesztin öntudat” hordozója, gyáva és túlságosan hajlékony, ráadásul magának követeli ki az ENSZ-ben egész Palesztina képviseletét, ügyet sem vetve arra, hogy szava nincs abban, mi történik Gázában. (Jellemző, hogy a Hamasz biztonsági emberei Gázában börtönbe vetettek egy kocsmárost, aki Abbász ENSZ-béli beszédére kapcsolta át a televíziót.)

A Hamasz abban reménykedik, hogy az „arab tavasz” szívében, Egyiptomban előbb-utóbb iszlamista hatalomátvétel lesz, s akkor még a mostaninál is könnyebben jut fegyverekhez, építőanyagokhoz, segélyekhez. Meglehet, de tennék itt egy erős felkiáltójelet. Törökország, amelynek „mérsékelten iszlamista” miniszterelnöke, Erdogan rokonszenvezik minden palesztinnal (így a Hamasszal is), nemcsak „motorja” a palesztin államiság ENSZ-béli elismertetésének, hanem épp arra intette az egyiptomiakat (meg a tunéziaiakat, líbiaiakat is), hogy forradalmaikat fordítsák világias irányba, azaz határolódjanak el az iráni mintától. Ezek után nemigen értem, hogy Netanjahu, amikor egy amerikai tévéinterjúban „a telhetetlen, minket reggelire lenyelni kész iszlamisták” sugározta veszélyről elmélkedett, miért volt olyan képmutató, amilyen. Iszlamista veszély kétségkívül létezik, de a térség ma legnépszerűbbnek, legbefolyásosabbnak tetsző muszlim állama, Törökország közvetve épp ettől a veszélytől akarta kímélni az általa egyébként keményen kritizált Izraelt. Ennél nagyobb szolgálatot nem is tehetett volna neki.