A Népi Lengyelország életrajza – Magyarország múltjáról nehéz ilyen beszélgetést elképzelni
1990-ben a lengyel állam nevet változtatott, a Lengyel Népköztársaságból a visszavett régi elnevezéssel ismét Lengyel Köztársaság lett. Elég sokat beszélnek az előbbiről, többet, mint nálunk. A könyvben Andrzej Werblan sokszor érvel a reálpolitika kulcsszavával. A jaltai világrendben – állítja – nem lehetett vitatni, hogy Lengyelország a szovjet érdekszférába tartozik. A felszabadulás utáni években ez szovjet megszállást jelentett, a sztálinizmus 1956-ig tartó időszakában pedig a szovjet minták lehető leghűségesebb másolását. A terror eleinte mindennapi gyakorlat volt, Moszkva a maga embereivel intézte, akiket a lengyel állam vezető pozícióiba helyezett. Az állambiztonság és a hadsereg vezetői szovjet tábornokok voltak lengyel egyenruhában. A párt tisztában volt azzal, hogy a társadalom nem fogadja el a kommunisták hatalmát, de bíztak benne, hogy ez változhat.
A népi Lengyelország nagy kérdése a későbbiekben az volt – fejtegette az egykori ideológus –, miben és mekkora szabadságot tud a lengyel párt kivívni magának. Gomułka 1956 októberében Hruscsov ellenére került hatalomra, és hazaküldte Konsztantyin Rokoszovszkij marsallt, aki korábban lengyel honvédelmi miniszter volt. Werblan szerint Gomułka reálpolitikájának fő eleme az volt, hogy egyszerre akart viszonylagos lengyel belpolitikai függetlenséget és megtartani a szovjetek külpolitikai támogatását. A pártvezető 1956 őszén reformokat és demokráciát ígért, de a magyar ’56 eseményei alaposan eltérítették a demokratizálástól. Ugyanakkor realista volt, ellenállt a szovjet nyomásnak, amikor a mezőgazdaság kolhozosítását követelték. Werblan szerint Gomułka azt mondta Brezsnyevnek, hogy „akkor lesz nálunk kolhoz, amikor ti többé nem importáltok Amerikából gabonát”. Az oroszok beleszólást követeltek maguknak a káderügyekbe is, és nem csak a legfelsőbb szinten. A reálpolitika tehát a szovjet birodalmi törekvések és a lengyel társadalom függetlenségi akarata közötti lavírozást jelenti.
Andrzej WerblanAmikor a beszélgetések elérik a Szolidaritás korszakát, a két professzor egyetért. A hatalom és a Szolidaritás kiegyezése, megegyezése ebben a felállásban lehetetlen volt, és a szovjet katonai beavatkozás igenis reálisan fenyegetett. Abban sincs közöttük vita, hogy a társadalom jelentős része megkönnyebbüléssel fogadta a szükségállapot reálpolitikus bevezetését, a nemzeti katonai diktatúrát mint a szovjet inváziónál kisebb rosszat.
Az államszocializmus története – és nem csak a lengyelé – az apparátusokon belüli harcok históriája. A könyv beszélgetéseiből kiderül, hogy folyamatosan küzdöttek egymással a „hazaiak” és a „moszkoviták”, a konzervatívok és a reformerek csoportjai, akik között lehettek átfedések és ideiglenes szövetségek. Felbukkantak a technokraták, akik úgy vélték, hogy a modernizáció végrehajtható, ha nyugati hitelből megveszik a nyugati technológiákat, majd az exporttal kifizetik, s nem kell hozzányúlni az elosztási rendszerhez. Voltak persze – állítja Werblan –, akik a reformok magyar útját javasolták.
Az apparátusban dúló nemzedéki harc egyik mellékfrontja lett az 1967–68-as antiszemita kampány, amelynek nyomán tízezernyi ember kényszerült elhagyni az országot. De már korábban is jellemző volt, hogy az állampárt belső tisztogatásokat folytatott, hogy így szabaduljon a jobboldali nacionalisták által használt „judeobolsevik” jelzőtől. A zsidóellenes kampányok a demokratikus ellenzék és a párton belüli konkurencia ellen később is folytatódtak.
Képet kapunk arról, miként manipulálta a lengyel közéletet a maga titkosszolgálati, rendőri eszközeivel Mieczysław Moczar belügyminiszter évtizedeken át. Moczar közrejátszott Władysław Gomułka, majd tíz évvel később Edward Gierek bukásában is, s az általa képviselt gyűlöleterők felbukkantak még Wojciech Jaruzelski tábornok évtizedében is. Különös, hogy ezek az antiszemita, egyben Nyugat-ellenes, demokráciaellenes klisék mennyire elevenek a mai napig – épp az uralkodó Kaczyński-párt frazeológiájában és politikájában. Werblan kénytelen beszámolni arról, hogy miként tette közzé 1968-ban az antiszemita kampányt racionalizáló tanulmányát egy folyóiratban. Ebben egyebek között a zsidók túlzott egymás közötti összefogásával magyarázta a kampányt. Utólag aztán magát mosva előhozza, hogy róla is készített az állambiztonság egy negyvenoldalas füzetet, amelyben titkos cionistának, nevet változtatott zsidónak állítják.
Karol ModzelewskiPotsdamban 1945-ben a nagyhatalmak kijelölték a mai lengyel határokat: az országot nyugatra tolták. A lengyelek elvesztették történelmi keleti területeiket, Lemberget, Wilnót és más városokat. Igaz, ezen a területen a lengyelek már kisebbségben voltak. Nagy kényszervándorlás kezdődött Keletről Nyugatra, a korábban Németországhoz tartozó területekre. A kommunista propaganda azt állította, hogy a nyugati területek, Kelet-Poroszország, Pomeránia, Szilézia, ahonnan milliónyi németnek kellett elköltöznie, mindig is lengyelek voltak. A keleti területekről pedig hallgatni kellett. Ez az állapot állandó bizonytalanságot, ki nem mondott félelmeket és gyűlöleteket gerjesztett. Emberek millióit szakították el gyökereiktől, a szüleik sírhelyétől költöztek számukra idegen földekre. A szocialista tömbhöz tartozás jelentette ugyanakkor ezekben az években a stabilitást. Ez volt a Népi Lengyelország legitimitásának egyik legfőbb forrása.
A hatalom különösen gyenge legitimitását jelezte, hogy a lengyel munkásság sorozatosan lázadt a pártállam ellen, amely proletárdiktatúrának nevezte magát. Poznań, 1956 júniusa. Varsó, 1956. Gdańsk, Szczecin, 1970. Radom, 1976. 1980-ban a gdański gyárakban kezdődött sztrájk az áremelések miatt, és hamarosan az egész országra kiterjedt. Az állampárti vezetés meghátrált, létrejött a Szolidaritás. A mozgalom névadója éppen Karol Modzelewski volt. A sajátos kettős hatalomnak a rendkívüli állapot bevezetése vetett véget 1981. december 13-án. Az utána következő nyolc-kilenc év már az utolsó felvonás volt.
Werblan azt mondja, nem volt számára sokk a szocializmus összeomlása, pedig 25 éven át egyike volt az ország vezetőinek. A Népi Lengyelország betöltötte a maga történelmi szerepét, az ideje letelt. Elvesztette legitimációját, mert már képtelen volt bármit is ajánlani a társadalomnak – summázta. Gomułka több szabadságot ígért, nagyobb függetlenséget. Gierek jólétet, erősebb, modernebb Lengyelországot. Jaruzelski már csak a „kisebbik rossz” volt. Ez viszont már nem volt elég, hogy felhatalmazást adjon a kormányzáshoz.
Modzelewski szerint ő akkor érezte meg, hogy végleg vége a kommunizmusnak, amikor 1989 őszén Kijevbe és Moszkvába utazott, és észrevette, hogy ott senki sem fél.
Párhuzamos életrajzok
Karol Modzelewski nyolcévesen érkezett Lengyelországba 1945-ben orosz gyerekként, eredetileg Kirill volt a neve. Vér szerinti apját a nagy tisztogatások idején a Szovjetunióban letartóztatták, és 1939-ben kivégezték. Anyai nagyapját nem sokkal korábban gyilkolta meg az NKVD, mert a mensevik párt tagja volt. Hároméves lehetett, amikor anyja feleségül ment Zygmunt Modzelewski emigráns lengyel kommunistához, aki nem sokkal korábban jött ki a Lubjankáról, a politikai rendőrség börtönéből. Két évet ült ott. Akkor csukták be, amikor Franciaországból Moszkvába utazott. Két évig vallatták, de nem tört meg, és kiengedték, amikor az NKVD élén főnökváltás volt. Az idősebb Modzelewski fontos posztokat töltött be, pár évig külügyminisztere is volt a Lengyel Népköztársaságnak, vezette a pártfőiskolát. Karol részese volt diákként 1956-ban a lengyel októbernek. Ismertté akkor lett, amikor 1965-ben barátjával, Jacek Kuronnal a rendszer demokratikus reformját követelő nyílt levelet írt az állampártnak. A levél miatt négy és fél év börtönre ítélték őket. Az 1968-as lengyelországi diáktüntetések nyomán ismét börtönbe került. Több évig tartották ítélet nélkül börtönben az 1981-es szükségállapot nyomán. Fontos szereplője volt a Szolidaritás mozgalmának is. Tudományos pályája – elismert középkortörténész – csak a rendszerváltás után bontakozhatott ki, több fontos könyve jelent meg a feudális Európáról.
Andrzej Werblant Tarnopolból a szovjetek a családjával együtt Szibériába internálták, amikor 1939 szeptemberében a Molotov–Ribbentrop-paktum alapján megszállták Kelet-Lengyelországot. Tizenhét éves volt, amikor bevonult a szovjetek által szervezett lengyel hadseregbe. Tiszti rangot kapott, és végigharcolta a háborút. A háború után belépett a Lengyel Szocialista Pártba, amely része lett a kormányzó koalíciónak. Az egyesülés után a közös pártban is vezetőségi tag maradt, történelem szakot végzett és pártfunkciókat töltött be. 1954-ben tagja lett az akkori pártvezető, Bolesław Bierut titkárságának. A kulturális szektor, a tudomány felügyelője és felső szintű beszédíró volt. Karrierje csúcsán ő számított a rezsim fő ideológusának.
