A nápolyi Supersantosok
Egy eurós mellékleteket ajánl ezen a nyáron kiadványai mellé a Corriere della Sera. Az első a sorozatban Roberto Saviano “ Super Santos” című kisregénye. Igaz történet. Négy nápolyi gyerekről szól, akik az utcán fociztak. Műanyag labdával, mert a bőrlabda számukra elérhetetlen volt.
A labdákat Pelé legendás Santos csapata után a gyártó Supersantosnak nevezte el. Speciális labda volt, narancsszínű, fekete csíkokkal, tartós volt és jól lehetett irányítani. a parkoló autók, a málló falak között a kis téren vagy a keskeny utcában. Jól lehetett vele gyakorolni - Maradona vagy Sivori híres akcióit.
„Nápoly az egyik utolsó város Európában, ahol még látni lehet utcán focizó gyerekeket. El akartam mesélni azoknak az élményeit, akik itt nőttek fel és szórakozási lehetőséget találtak benne. De azt is elmondja a történetem, hogy ezt a játékot hogyan használta fel a szervezett bűnözés a saját céljaira, hogyan változtatta a szép és tiszta játékot a maga korrupciós eszközévé” - nyilatkozta a szerző.
A négy fiú szenvedélyesen és tehetségesen játszott. Az emberek megálltak, nézték őket. Megállt a camorra új főnöke is és paktumot ajánlott nekik. Az egész tér az övék lehet, sőt, a sarki üzletben ingyen kapnak új Supersantosokat, ha a régi elveszik vagy kilyukad. Nem kell érte mást tenni, mint messze elrúgni a labdát és kiabálni “ a labda! a labda!” amikor jön a rendőrség. Ez riasztás a drogterjesztőknek, akiknek így idejük van elrejteni az árut. A gyerekek elfogadják az ajánlatot. Nagy játékosokká válhattak volna. Valaki Nápolyban felfigyelt rájuk, meghívta őket egy gyerekcsapatba ‚ de a camorra nem engedi el őket. A tér az övék lehet, de feljebb nem juthatnak.
És akkor az egyik fiú egy napon megszegi az egyességet. Jönnek a rendőrök, de ő nem jelez, folytatja a játékot. A drogterjesztőket letartóztatják, őt magához hívatja a camorra feje, felpofozza és elkergeti. A fiú attól a naptól kezdve kitagadott.
A másik három marad. Múlnak az évek és már nem fociznak, a szervezet tagjaivá válnak, kiszolgálják a kis- és nagyfőnököket. Majd egy napon mindhármuknak egy szívet kell elhozniuk Északról egy szívátültetésre váró camorrista számára. A szív egy futballistáé. És a fiuk, bár érzik,hogy ez nagy igazságtalanság ,úgy vélik, “ a munka az munka” és leszállítják a szívet.
„Ezeknek a helyeknek a tragédiája, hogy az érdem, az, hogy tehetséges vagy valamiben, nem elég ahhoz, hogy megvalósítsd önmagad. És az igazi dráma akkor következik be, amikor, hogy valakivé válhass, azt hiszed, el kell adnod a tehetségedet" - vonja le a tanulságot a történetből Roberto Saviano, napjaink legerősebb szociális érzékenységű olasz írója.
