A modern fasizmus láthatatlan

Standard: Nem egyszerű leírni az ön valóságshow-ját: a keleti határ mentéről származó fiatal magyar nők gonosz tudósok karmai közé kerülnek, akik erőszakos pornót forgatnak velük.

Mundruczó: Az előadást kezdettől fogva országjáró programként terveztük meg. Olyan témát kerestünk, amelyet mindenütt meg lehet érteni. Ezért választottuk a prostitúcióhoz közeli témát. A darab cselekménye a Strugatzki testvérek egyik, a 60-as években írt science-fiction regényén alapul. További inspirációt adott a berlusconizmus, az a mód, ahogyan egyes politikusok a nőkkel bánnak. A színdarabunkban egy ilyen politikus fia bosszút akar állni az apján, és ehhez a lányokat használja fel. Két kamion ütközik valahol Európában: és ezzel kezdetét veszi egy valóságshow. A story mögött a modern rabszolgaság jelensége van: mindenki tud róla, de senki nem tesz ellene semmit.

Standard: Nem Pier Paolo Pasolini filmje, a „Saló” a keresztapa?

Mundruczó: Pontos a Pasolinire vonatkozó képzelettársítás. Csupán alapvetően megváltozott a helyzet. A modern fasizmus nem látható. A II. Világháború előtt a fasizmus nyíltan utcára vitte fegyvertárát és a hatalom megszerzésére vonatkozó igényét. Ma globálissá válik az emberek lealacsonyításának modern üzletszerűsége, amely sokban hasonlít a fasizmushoz.

Standard: Ön olyan formáját mutatja a színháznak, amely csak felidézi a valóságot, s ugyanakkor kifogásolja az illúziókeltés eszközeit is. Mi érdekli önt a színházban?

Mundruczó: A film az én „természetes” nyelvem, és ez így is marad. Mi az illúziókeltés eszközeivel dolgozunk. A színházban a stilizálás egy régóta átlátott, cinkelt játék: a néző tudja, hogy mit fog kapni. A mesterkéltségnek ez a formája jelzésekkel operál, és ezek a jelzések az értelemre hatnak. A filmben elmerülsz, és ki tudod kapcsolni az értelmet. Ezzel egyidejűleg a film megszállja az érzelmeidet.

Standard: Az ön darabjában kölcsönösen egymásra épülnek a zsánerek?

Mundruczó: Manapság egy vizuálisan kódolt világban élünk. Olyan színdarabok, mint amilyen a mostani is, provokálják a közkeletű megállapításokat. Egy happening zajlik, még ha nem is a bécsi akcionizmus stílusában, amelyben a színészeket „játékként” használják, és ráadásul folyamatosan változik a megismerés szintje is. A „Nem könnyű Istennek lenni” középen áll a Frankenstein-terv és a Jég között - mindkét darabot látni lehetett a korábbi fesztiválokon. A darabban az áldozatok slágert énekelnek. Ez is a mutatja viselkedésünket: színházat játszunk!

Standard: A próbák során nagy szabadságot ad a színészeinek?

Mundruczó: Öt éve alkotunk egy csoportot, amely kétévenként egy-egy új darabot mutat be.
Ez egy kicsit komikus, mert alig négy-öt hetet próbálunk. Ez elég rövid idő. Mindig a színészek azok, akik előhalásszák a dokumentarista anyagomból a történeteket és jellemeket. Az első két héten nélkülem próbálnak. Én nem annyira rendezek, inkább összeillesztek dolgokat. Úgy dolgozok, mint egy olló a vágóasztalon.

Standard: Elősegíti a magyarországi politikai helyzet az ön kreativitását?

Mundruczó: Itt nincsenek annak tudatában, hogy Kelet- és Nyugat-Európa összetartozik. Ebben nagy szerepe van egy bizonyos fajta történelmi feledékenységnek is. Többé senki sem akar tudnia a szocialista múltról. Sőt még a „Moszkva teret” is átnevezték. Mintha nem az oroszok hozták volna el a szabadságot. Magyarország megbűvölten bámul egy távoli múltba. Ennek jó kifejezési formája az új alkotmány. Ha valamikor probléma keletkezne, rendkívül veszélyesnek bizonyulhatna az új alkotmány preambuluma, amely egyszer s mindenkorra rögzítettnek tekinti a magyar nemzeti jellemvonást. A „magyarság” eszméje képes megmérgezni a lelket. Nem maga törvény veszélyes, hanem az, amit a fejekben előidéz.