A Missouri, az utolsó állomás

Elnézést, amiért személyes históriákkal próbálok ösvényt vágni régmúlt idők eseménydzsungelében, de látni fogják: a szálak végül összefutnak. Egy különleges szerzetet idézek, egykori érettségielnökünket. Az ötvenes, halk beszédű lateiner csak bordó blézerével tűnt ki a szóbeli lázában égő sötétruhások soraiból. Öltözetének külhoni divatjellege azonban éppoly ismeretlen volt előttünk, mint későbbi elbeszélése. A pedagógusok háború utáni igazoló eljárásakor – mint hírlett – kicsit zavarban volt a bizottság, végül olyan bizonyítványt állított ki róla, hogy Fraknóy tankerületi főigazgató maga mellé csábította amolyan pozícióerősítő helyettesnek. A brit obsitnak az idő tájt idehaza kikezdhetetlen rangja volt. Ám Gábor tanár úr annyira visszavágyta a katedrát, az angol- és a történelemtanítást, hogy köszönte, de nem kért a megtiszteltetésből. Az ilyen matúrafelügyeleteket viszont el-elfogadta. Kíváncsi volt a háborút süvölvényekként átéltek tudására, világlátására, és nem utolsósorban lelki sebzettségére.

Amikor az ő tárgyaiból feleltünk, élesen fülelt, olykor közbe is kérdezett, a mateknál viszont rendszeresen kiment cigarettázni. Ezt a nagyvonalúságát a banketten köszöntük meg, ahol tanárainkkal és vele is pertut ittunk. Valamikor hajnal felé az „ofő” csöndben hozakodott elő azzal, hogy 1941-ben a hatvanas létszámmal indult osztályunkat később egy bizonyos Mengele nevű direktor harmadolta meg. Gábor tanár úr szótlanul hallgatta, és mert csend ült az asztaltársaságra, úgy érezte, ő is előhozakodhat háborús emlékeivel.

Még a harmincas évek végén, egy tanulmányi verseny győzteseként kapott ösztöndíjjal került Angliába, amit mindaddig nagyon élvezett is, amíg nem jött a nácibarát országok állampolgárait internáló háborús kurzus. Másfél évig épített tankcsapdát, bunkert és latrinát, de szerencsére rájöttek, hogy jobban kamatoztatható egy nagy műveltségű, kitűnő nyelvtudású gentleman, ha már az emigráció lett a sorsa.

Előbb a SOE (a Speciális Műveletek Központja) kapargatta meg múltját, mivel azonban kiderült valamiféle német rokonság, letettek róla. Így került a Királyi Légierőhöz, de földi szolgálatra, jelentések, kimutatások írnokául. Végül két év elteltével sikerült kiverekednie magát a repülőszolgálat elaktásított „légteréből”, és saját gondolataival lépni emelkedést ígérő pályára a Royal Air Force magazinjánál. Jól bánt a fotómasinával is, úgyhogy néhány nagy esemény az ő Contax gépe révén került át a köztudatba. A ’45-ös nyárvégen, amikor már hazakészülődött, még egy távol-keleti kiszálláson kellett részt vennie. Csak tízezer méteren tudta meg, milyen ceremóniára indulnak. Később A Felkelő Nap alkonya címmel írt tudósítást, amelyből ott, a banketten felpörgött időgépes visszaszámlálása.

„A számla Pearl Harborért mindaddig nem lett kiegyenlítve, ám az a B–29-es repülőerőd, amelyről Tibbets ezredes a Little Boynak keresztelt bombával Hirosimát megcélozta, az apokalipszist szabadította rá a Földre. A nukleáris léglökések után jöttek a civilizált világ sokkhullámai, a pentagoni valószínűségszámítások arról, hogy hány amerikai emberéletbe kerültek volna a további szigetcsaták, illetve az egész háború folytatása.

Ezekben a napokban Ázsia végtelen térségeiben, Szingapúrtól a Sziámi-öbölig még intakt japán divíziók álltak fegyverben. Számukra is kellett a fegyverletétel császári utasítása. Ez öltött testet a kapituláció elfogadásában, amelyet szeptember másodikára sürgetett ki Douglas MacArthur. Helyszínül a Tokiói-öbölben horgonyzó Missouri cirkáló lett kijelölve, egy óriáshajó, amelynek fedélzetén mindössze egy asztal és két szék képviselte az installációt. Kellett a hely a temérdek díszvendég elhelyezésére. Egy rangidős matróz szinte állandóan fújta sípján a díszjelet, oly sűrűn érkeztek a generálisok a fedélzetre. A díszruhás zenekar közben a haditengerészet indulóját játszotta, majd a »Csillagos-sávos lobogó«-t, aztán rázendítettek – egyetlen protokollbakiként – az angol himnuszra is, nem gondolva rá, hogy annak királyt óvó szent dallama feszes vigyázzállást és tisztelgést kíván. Így aztán egy időre, akár a moziban a kimerevített képkocka, megszűnt minden mozgás. Ahogy hajnalban még repülőről néztem az öblöt, különös látványt nyújtott csaknem sakktáblaszerűen veszteglő szállító- és csatahajó-óriásaival. A Missourit az Iowa cirkáló fedezte, ahogy a többieké, az ő lövegei is partra néző, tűzkész állapotban voltak.

MacArthurt, az ötcsillagos tábornokot a Buchanan aknakutató hozta a Missouri oldalához. A megszálló erők főparancsnoka eltette híres gyökérpipáját, és kemény tisztelgéssel üdvözölte vendégeit. Nem viselte kitüntetéseit, de nyitott ingén és nadrágján látszott a ropogósra vasalás. Körülnézett, szeme végigpásztázott a szövetséges haderők küldöttein, akik kijelölt helyükön álltak glédában, a történelmi pillanatra várva. A kapitány számításai szerint százhúsz tábornok és kilencven admirális volt jelen. Mindazoknak, akiknek kevés dekoráció jutott egy-egy csillaghulláskor, be kellett érniük a hátsó fedélzettel, a kísérő adjutánsoknak pedig a lövegállásokkal.

8 óra 50-et mutattak az órák, amikor a több mint kétszáz meghívott haditudósító a korlátokhoz futott: egy amerikai romboló tizenegy díszruhás japán férfit hozott. Aki nem díszuniformist, az zsakettet viselt, és cilindert. Amíg helyükre kísérték őket, pókerarcukkal a vendégsereg első sorait vizslatták, egy arcrezdülést sem engedve meg maguknak, amiért indiai és ausztrál, orosz és francia generálisok néztek farkasszemet velük. A kapitulációs és egyben fegyverszünetet kérő nyilatkozat aláírására hangszóró szólította Sigemicu külügyminisztert és Yoshijiro tábornagy-hadseregparancsnokot. Az állandó hullámverés elnyomta a tollak sercegését, pedig azokban a történelem muzsikált.”

E jól komponált zárómondatról érződött, hogy nem először hagyja el Gábor tanár úr száját. Amíg a megelőzőeket olykor elrévedezés kísérte, gondolkodás egy-egy dátumon, addig szinte lírai véget ért a frissen maturáltakkal való asztali diskurzus. Egy-egy részleten olykor hosszan törte a fejét, holott mindössze négy éve történt akkor mindez.

Évtizedek múltán, egy téli üdülésen hozott össze vele a véletlen. A színes blézerre figyeltem fel, még mindig viselte. Másnap egy szép japán kocsival érkezett valaki.

– Látod, mi lett a vesztesekkel, jobban élnek, mint valaha – jegyezte meg maliciózusan.

Később hallottam, hogy közlekedési balesetben vesztette életét.

(Az írást teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)