A Marsalai Ezer dicsősége

A 19. század közepén még részekre tagolt Itália politikai egyesítésének gondolata már a napóleoni háborúk idején felmerült, a nemzeti egységmozgalom, a Risorgimento első jelentős képviselője Giuseppe Mazzini volt. Az ő eszméin nevelkedett Giuseppe Garibaldi is, aki 1807-ben született Nizzában. 1833-tól hajóskapitányként a Szárd-Piemonti királyság flottájában szolgált, de 1834-ben egy köztársaság-párti zendülésben való részvétele miatt halálra ítélték és menekülnie kellett. Hosszabb ideig Dél-Amerikában harcolt, s elsajátította a később Európában sikerrel alkalmazott gerilla-hadviselést. Montevideóban megszervezte az Olasz Légiót, ennek tagjai voltak az első „vörös ingesek.” (Molnár Ferenc A Pál utcai fiúkban utal is arra, hogy a Grund védelmezőinek ellenfelei Garibaldi katonáinak ingét viselték…)

A már ekkor legendás hírű Garibaldi az 1848-as forradalmak idején tért vissza Itáliába, de felajánlkozását IX. Pius pápa és Károly Albert szárd-piemonti király is elutasította. Garibaldi előbb Milánóban harcolt a felkelők oldalán, de a túlerő elől Svájcba kellett visszavonulnia. A harcot Rómában folytatta, ahol Mazzini hívei kikiáltották a köztársaságot. Ő irányította a város védelmét a franciákkal szemben, ám a túlerő ismét visszavonulásra kényszerítette, a semleges San Marinóban feloszlatta csapatait, majd maga is elmenekült. Az immár legendás vezér Marokkóba, az Egyesült Államokba, végül Peruba emigrált.

1855-ben megvette Caprera szigetét Szardínia mellett, itt várta magányosan az idők jobbra fordulását. A pillanat 1858-ban következett el, amikor Camillo Benso di Cavour gróf,szárd-piemonti miniszterelnök felkérte, hogy vegyen részt egy Ausztria-ellenes háborúban, s vezérőrnaggyá tette. A szárd-piemonti királyság francia szövetségesével 1859-ben megverte Ausztriát, ám ezután a franciák gyorsan békét kötöttek a Habsburgokkal, akik Lombardia átengedése fejében megtarthatták Velencét. Az alkudozások elleni tiltakozás forradalmi mozgalommá duzzadt, a nép Firenzéből, Pármából és Modenából elkergette a fejedelmeket, Romagnából a pápai legátust. Ezután Szardínia-Piemont annektálta e területeket, ennek elfogadása fejében III. Napóleon megkapta Szavoját és Nizzát. Garibaldit mindez módfelett felháborította, a torinói parlamentben nyilvánosan nekirontott Cavournak, aki szülőföldjét, Nizzát "eladta a franciáknak" - de egyelőre nem sokat tehetett.

1860 tavaszán aztán Garibaldi keresztülhúzta a politikusok számítását. Amikor Szicíliában felkelés robbant ki - a történészek szerint Cavour hallgatólagos jóváhagyásával - 1860. május 6-án két öreg lapátkeretes hajóval útnak indult a Genova melletti Quartóból. Május 11-én szállt partra Marsalánál két ágyúval és 1067 emberével, köztük számos bátor magyar katonával: Türr Istvánnal, Teleki Sándorral, Frigyesi Gusztávval és Tüköry Lajossal. A partraszállás sikeréhez hozzájárult a Bourbon-parancsnokok tévedése is: átvezényelték a marsalai garnizont a felkelés központjába, Palermóba és mire hadihajóik odaértek, már késő volt…

Garibaldihoz első győzelmei után újabb és újabb tömegek csatlakoztak, s a népfelkelés segítségével május 30-ra elfoglalta Palermót (itt halt hősi halált Tüköry). A vörösinges vezért "a két Szicília" - azaz a nápolyi királyság - diktátorává kiáltották ki, aki a hatalmat II. Viktor Emánuel szárd-piemonti király nevében gyakorolta. Augusztus 18-19-én átkelt a messinai szoroson, végigvonult Calabrián, szeptember 7-én elfoglalta Nápolyt, végül a Volturno folyónál 30 ezresre nőtt seregével megverte a nápolyi Bourbonokat. Győzelme után októberben népszavazást írt ki, amely felhatalmazta, hogy Dél-Itáliát átadja II. Viktor Emánuelnek. Cavour azonban attól félt, hogy a nagypolitikai szempontokat figyelmen kívül hagyó Garibaldi a római francia vagy a velencei osztrák helyőrség ellen fordulhat, ezért a szárd-piemonti seregek lóhalálában vonultak a pápai államon át Dél felé. A király és Garibaldi november 7-én a volturnói síkon találkozott, kézfogásukat később több festő is megörökítette. Garibaldi három nap múlva átadta a hatalmat, de a szíve mélyén örök köztársaságpárti vezér visszautasította a felkínált kastélyt és hercegi rangot, majd visszatért szigetére.

1861. március 17-én II. Viktor Emánuelt Olaszország királyává kiáltották ki, ám Garibaldi ellenzékben maradt. 1862-ben kiadta a jelszót: Róma vagy halál, de ezúttal a nemzetközi konfliktustól tartó kormány csapatai tartóztatták fel, ő maga is megsebesült. 1867-ben ismét a pápai állam ellen indult, ám a franciák beavatkoztak és Mentanánál legyőzték az önkénteseket, vezérüket az olasz kormány letartóztatta, majd szabadon engedte. Utolsó hadjáratát 1870-71-ben vezette a franciák oldalán, Poroszország ellen. Mivel kapcsolatban állt a torinói emigrációban élő Kossuth Lajossal, a Habsburg-ellenes erők hívták őt magyarországi katonai akcióra is, de Garibaldi azt felelte: "engem ágyúszóval szokás meghívni".

Itália hőse élete végén megkeseredett, örök fájdalma maradt, hogy Róma nélküle vált 1870-ben az egységes Olaszország fővárosává. Visszavonulva élt 1882-ben bekövetkezett haláláig. Állítólag partra szállásának egyik évfordulóján a végeérhetetlen ünneplő tömeget látva így fakadt ki: "Milyen kevesen voltunk és milyen sokan maradtunk..."

Giuseppe Garibaldi részévé vált a magyar folklórnak is, az 1860-as években számos magyar népdalra, vagy katonanótára írtak olyan szöveget, amelyben az olasz szabadsághős szerepelt. Példának álljon itt az egyik legismertebb:

„Garibaldi csárdás kiskalapja,
Nemzeti szín szalag lobog rajta,
Nemzeti szín szalag lobog rajta,
Kossuth Lajos neve ragyog rajta.

Letörött a bécsi torony gombja,
Ihatnék a Garibaldi lova,
Szaladj kislány, hozz eléje vizet,
Garibaldi a csatába siet.

Ezernyolcszázhatvankettedikben,
Felment Garibaldi egy nagy hegyre,
Onnan nézte szép Magyarországot,
Hogy harcolnak a magyar huszárok.”

A „ Marsalai Ezer” magyar hőseinek emlékét is kegyelettel őrzi az olasz nép. Tüköry Lajosról utcát neveztek el és mellszobra van Palermóban. Türr István pedig a római Gianicolo dombon kapott szobrot, nem messze a Róma fölé magasodó Garibaldi-emlékműtől, amely éppen szemben áll a Tevere túlpartján lévő Magyar Akadémiával. Az emlékmű alatt állították fel azt a legenda szerint magyar 48-as ágyút, amelynek lövésével minden nap a delet jelzik Rómában. Mivel azonban a déli ágyúszót még 1847-ben rendelte el IX. Pius, hogy ahhoz igazítsák a római templomok déli harangozását, ez csupán a két nép közös gyökerű szabadságharcának szimbólumaként él a kollektív emlékezetben. Tény viszont, hogy 1916 és 1991 között olyan ágyúból köszöntötték a római delet, amelyet az I. világháború idején az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregétől zsákmányoltak.