A májusi mámor bukása: júniusban tarol a jobboldal

A „francia május” voltaképpen március 22-én kezdődött, és vajmi kevés köze volt a politikához. A nanterre-i egyetem bentlakó fiúdiákjainak ugyanis megtiltották, hogy az éjszakát az épület másik részében elszállásolt diáklányoknál töltsék. Kitört a botrány, megalakult a Március 22. Mozgalom, amelynek egyik hangadója, Daniel Cohn-Bendit néhány nap múlva már a diákok karizmatikus vezetője.

Akik immár jóval többet követelnek a diákszállás házszabályainak felülvizsgálásánál. Az egyetemen naponta tartott ad hoc gyűléseken elpanaszolták, hogy a francia oktatás mind közép-, mind felső fokon elmaradt a második világháború utáni társadalmi változásoktól. Számos példán bizonyították az oktatás színvonalának csökkenését. A nanterre-i egyetem gyűléseire a szomszédos Párizsból is egyre több diák érkezett, leginkább a Sorbonne-ról.

Barikádok éjszakája

Április folyamán egymást követik az összejövetelek. A professzorok többsége rokonszenvezik az oktatási reformokat mind hangosabban követelő diákokkal; lényegében megszűnik a tanítás. Amikor pedig május 3-án a rektor bejelenti a nanterre-i egyetem bezárását, az agitáció már javában tart több párizsi fakultáson, és átterjed számos vidéki egyetemre is. Daniel Cohn-Bendit néhány társával koordinálja a lázadókat.

Akkoriban a közszolgálati rádió külpolitikai szerkesztőségében dolgoztam, s a legnagyobb francia újságíró-szakszervezet (SNJ) helyi vezetőségének tagjaként egyebek között bérkövetelési kérdésekkel foglalkoztam. Kezdetben nemigen érdekeltek a nanterre-i hírek, hiszen Franciaországban az évek során hozzászoktam a sztrájkokhoz, és mivel napi munkámban a kommunista világgal foglalkoztam, 1968 tavaszán jóval inkább izgatott, ami Prágában történt.

Így számomra is furcsán hatott, amikor május l0-én este csengetni kezdtek a telexgépek. Valamennyi gyorshír a Latin Negyedben kirobbant súlyos incidensekről szólt. Az ügyeletes főszerkesztő hármunkat a helyszínre küldött. Így hát a „barikádok éjszakáját” a Luxemburg-park mellett, a csatatérré átalakult Gay-Lussac utcában és környékén éltem végig. A diákok felborított, felgyújtott autókból, szemétrakásokból és odahordott építkezési anyagokból rögtönzött barikádok mögül egész éjszakán át bombázták macskakővel a nagyszámú rendőrt és csendőrt. Akik mindenekelőtt könnyfakasztó gránátokkal próbálták helyreállítani a rendet. Csodával határos módon halálos áldozat nem volt, de 367-en megsebesültek, 460 diákot pedig őrizetbe vettek.

Egy bizonyos: a barikádok éjszakája fordulatot jelentett a „francia május” történetében. Szinte 24 óra alatt a diáklázadásból spontán módon az egész francia társadalmat közvetlenül érintő szociális mozgalom bontakozott ki, amelynek jelentőségét De Gaulle tábornok és környezete kezdetben nem is tudta felmérni. Ugyanez vonatkozik az akkor még jelentős erőt képviselő kommunista pártra és a hozzá közeli CGT szakszervezetre: a szó szoros értelmében futottak az események után.

A köztársasági elnök amondó volt, hogy néhány erélyes intézkedéssel helyreállítható lenne a közrend, s nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani a történteknek. „Chienlit”-t emlegetett – aminek értelme rendetlenség, fejetlenség, zűrzavar és legfőképpen farsangi maskara. Mindenesetre 1968 májusa óta a „chienlit” a francia politikai szótár egyik legtöbbet használt kifejezése.

A hatóságok minden erőfeszítése ellenére folytatódtak a tüntetések a Latin Negyedben. A diákok május 13-án elfoglalták a Sorbonne épületét, valamint tucatnyi párizsi egyetemet és főiskolát; a vezető szakszervezetek részvételével több mint félmilliós tömeg vonult Párizs utcáira. „Tíz év elég volt!” – kiabáltak De Gaulle-ra célozva, aki akkor már egy évtized óta volt az Élysée-palota lakója.

Ő azonban továbbra sem kívánt engedni az „utca nyomásának”, és nem változtatott programján, amelyben egy hosszú hónapok óta előkészített romániai hivatalos látogatás szerepelt.

Az indulás napján zajlott le az említett tömegtüntetés. A „barikádok éjszakáját” követő szerkesztőségi értekezlet kezdete előtt az Élysée-palotából megkaptuk a részletes programot De Gaulle romániai látogatásáról. Valamennyien azt hittük: a látogatás elmarad. Másnapi érdeklődésünkre az Élysée-palota szóvivője fölényesen tudtunkra adta, hogy „a tábornoknak nem szokása kapitulálni”. Így tehát indultam én is a repülőtérre...

Titkos szavazással

Néhány órával később egy másik világba csöppentünk. Romániában az utca embere meg természetesen a diákság nem tudta, mi történik Párizsban. Viszont a méltán legendás De Gaulle tábornok látogatása számukra azt jelentette, hogy Franciaország nem felejtette el „latin testvéreit”. Képzelhető, milyen fogadtatásban részesült az Ötödik Köztársaság elnöke, miközben odahaza nevét a tüntető diákok kifütyülték. Különös érzés volt látni Bukarestben, majd vidéken, amikor az egyetemisták valóságos virágerdővel borították be az elnöki gépkocsit. De Gaulle május 14-i parlamenti beszédében a románok által a Varsói Szerződésen belül folytatott „nemzeti függetlenségi politikát” méltatta. A román sajtó Franciaországot éltette, és egy szóval sem említette a „sajnálatos párizsi eseményeket”.

Az akkori szürreális helyzetben a párizsi rádiószerkesztőséget nem érdekelték az elnök bukaresti szavai, még kevésbé a helyszínen látottakról küldött színes riportok. Viszont a vonal túlsó végén egymás kezéből kapkodták ki a lelkes kollégák a telefonkagylót, s beszámoltak az Odeon Színház, a Renault, a Citroën, a Sud-Aviation és több nagyvállalat elfoglalásáról, sztrájkbizottságok alakulásáról.

Bukarestben, a francia közszolgálati rádió kiküldött tudósítójaként tudtam meg, hogy a reggeli párizsi gyűlésen engem is beválasztottak a rádió sztrájkbizottságába. Feladatunk a közszolgálati rádió nemzetközi adásai új „alapokmányának” elkészítése lesz. Ennek alapelve: eltérően az eddigi helyzettől, amikor a Quai d’Orsay, azaz a külügyminisztérium finanszírozza és irányítja politikailag az adásokat, ezentúl a rádió megemelt költségvetéséből kell fedezni a kiadásokat, a műsorokat pedig a rádiónál dolgozók által titkos szavazással választott igazgatótanács felügyelné – külső beavatkozás nélkül. 1968-ban, a májusi mámorban sokan hitték, hogy ez lehetséges.

De térjünk vissza Bukarestbe, ahol – ellentétben Párizzsal – az egyetlen piros zászló a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának épületén lengett. Május 15-én Ceauşescu az államtanács épületében nagyszabású fogadást adott De Gaulle tiszteletére. Az elején sikerült De Gaulle mögé kerülnöm: amikor az elnök lekezelt a külföldi diplomatákkal, Vince Józsefhez érve (aki a hatvanas évek elején még Párizsban képviselte Magyarországot) felismerte a nagykövetet, széles mosollyal köszöntötte, majd a következőket mondta: „Kérem, tudassa országa vezetőivel, hogy rövidesen látogatást szeretnék tenni Magyarországon.”

(Sajnos a látogatásra nem került sor, éppen a „forró május” következményei, majd a csehszlovákiai események miatt – 1969 tavaszán pedig De Gaulle lemondott.)

Cujkával a buszon

A francia elnök Vince Józseffel való találkozása „természetesen” nem érdekelte a párizsi szerkesztőséget, ahol akkor már jóformán senki sem dolgozott komolyan, inkább hőbörgött. Az eredeti terv szerint De Gaulle romániai látogatása négy napig tartott volna. De a párizsi helyzet komolysága miatt a tervezettnél harminchat órával korábban tért haza – velünk csupán az elnöki gép felszállása után tudatták a hírt.

A sajtó képviselőinek hazatérése külön fejezet. A különgépet a sztrájkoló orlyi légiellenőrök nem voltak hajlandóak fogadni. Így végül a svájci–francia határon lévő mulhouse-i repülőtéren szálltunk le. Innen a az elnök váratlan visszautazása miatt Bukarestben rekedt magas rangú tanácsadója által bérelt ócska autóbuszon tettük meg éjszaka a több mint négyszáz kilométernyi utat Párizsig. Viszont a csaknem hat óráig tartó kényelmetlen éjszakai úton elfogyasztottuk a Bukarestben vásárolt temérdek cujkát.

A busz a Quai d’Orsay bejárata előtt tette le a borotválatlan, kialvatlan, másnapos társaságot. Onnan gyalog mentem át a Szajna-parti rádióépületbe, ahol éppen nagygyűlés folyt. Így percek alatt „otthon” voltam. Senki nem kérdezte, mit is láttam Romániában. Holott éppen az alig háromnapos látogatás idején tapasztaltak győztek meg arról, mennyivel más volt már akkor a helyzet Magyarországon...

Párizsban egymást követték a felvonulások, gyárfoglalások, sok zajjal és csinnadrattával. Sokasodtak a jelszavak: „Tilos bármit is megtiltani!” „Legyünk realisták, követeljük a lehetetlent!” és más hasonló „politikamentes” szlogenek. Május 18-án félbeszakadt a cannes-i fesztivál: ez magyar szempontból is kellemetlen volt, mert két esélyesnek tartott Jancsó-film (Csillagosok, katonák és Fényes szelek) volt versenyben. A cannes-i vitafórumokon részt vevő aktivisták a francia filmgyártás radikális demokratizálódását sürgették.

Hasonló viták folytak Párizsban és vidéki városokban, ahol szinte az utcasarkon szónokoltak az önkéntes világmegváltók. Főleg Marx, Lenin, Trockij, Mao és Che Guevara képeit terjesztették, a Sorbonne udvara a középkori Párizs zsiványnegyedéhez hasonlított. Teljes volt a felfordulás, de erőszakmentes. A hatalom tehetetlennek látszott; az általános sztrájk miatt a termelés leállt, a benzinhiány következtében alig jártak az autók, annál több volt a biciklista.

Egyre többen érezték, hogy az egésznek előbb-utóbb vége szakad. A szakszervezetek mellett a pártok szerepe is növekedett, elkerülhetetlen volt a tárgyalások megkezdése, hogy valami módon kiutat találjanak a válságból. Ez részben sikerült, amennyiben a fizetésből élő dolgozók követeléseinek egy részét teljesítették.

A helyzetet bonyolította, hogy az eddig visszafogott kommunisták – a szélsőbaloldali, hangadó diáklázadók nyíltan szovjetellenesek voltak, az akkor még jelentős befolyással bíró FKP viszont Moszkva-barát – szerették volna kihasználni a felfordulást. Mégpedig úgy, hogy a lázadás élére állnak. Május 24-én már „demokratikus összefogásra épülő népi kormány” létrehozását követelték, ami lényegesen eltért a nem kommunista baloldal elképzeléseitől. A meggyengült gaulle-ista kormány fő célja ettől kezdve a szélsőbal elszigetelése.

De Gaulle eltűnt

Május 29-én De Gaulle váratlanul eltűnt, és a továbbra is forrongó, de megosztott ellenzék azt hitte, hogy a hatalom „megüresedett”. Voltaképpen De Gaulle a Nyugat-Németországban állomásozó francia csapatok főhadiszállására ment, hogy találkozzon Massu tábornokkal. Útjának körülményeit, baden-badeni megbeszéléseit legendák sora övezi.

Párizsba való visszatérte után néhány órával az addig előszeretettel használt televízió helyett szándékosan a rádiót választotta (mint 1940-ben Londonban): néhány perces drámai beszédében megbélyegezte a „totalitarista kommunisták által kifőzött összeesküvést”, bejelentette a parlament feloszlatását és az új választások kiírását.

Mesteri módon fordította meg De Gaulle a helyzetet. Május 30-án nemzetiszínű zászlókat lengető milliós tömeg vonult végig a Champs-Élysées-n, éltetve az elnököt.

Másnap pedig megkezdődött a pünkösdi hétvége. De Gaulle személyes utasítására hajnalban a hadsereg vidékről a fővárosba irányított, nagy kapacitású tartálykocsijai a párizsi benzinkutakat feltöltötték a stratégiai tartalékból. Hosszú hetek kényszerszünete után néhány órán belül megteltek a Párizsból kivezető autópályák.

És júniusban a választók elsöprő többsége a jobboldalra szavazott...