A majom tudja: száz lövegnél többet ér egy atomtengeralattjáró

A koronagyarmatnak már a neve is emlékeket idéz, nekem például az éppen hetven éve készült Gibraltár című francia filmét, amely – női főszereplője, a szépséges Viviane Romance nevével visszaélve – nem éppen románcnak láttatta az itt zajló eseményeket. Egy elegáns „úriember” például övcsatjába rejtett mini fotógéppel ügyeskedett, mellette táncosnő partnere kasztanyettájával pattogtatta a kémjelentéseket, hogy végül hajók süllyedjenek el a szénraktáraikba rejtett ekrazittól. A kémdráma szinte felvezette az „utolsó békeév” nyomában lopakodó világtragédiát, hiszen fentebb, Közép-Európában – cseh és osztrák földön – a Wehrmacht-csizmák már korántsem morzejeleket kopogtak. Rég volt, elmúlt.

Lopakodó bárkákon

A magasból – egy „céggép” kabinjának ökörszemablakán át (mint potyautas) – még egynek láthattam az öreg kontinenst Afrikával, amely a teremtés legendáriuma szerint hajdan össze is tartozott. De feltevések azóta évmilliók titokzatos endogén vagy tektonikus erőiről szólnak, amelyek szétválasztották őket. Később megtudom, hogy ma sem hosszabb 14 kilométernél az a telefonkábel, amely a marokkói Cres- és a spanyol Marroquí-fok közt húzódik a tengerfenéken, s a Gibraltári-szoros legszélesebb szakasza – Trafalgar és az Espartal-fok között – sem több 60 kilométernél. Mivel azonban az éjszakai tankerek közt különféle menekülő bárkák is meghúzódnak, érthető, ha a parti őrség Schengennek nemcsak megengedő nagyvonalúságát, de szigorát is érvényesíti.
A bevásárlóközpontok és bisztrók egyébként olyanok, mint bárhol másutt Európában. Nem volt ez mindig így. A nagy létszámú brit katonaság és főként családjaik örömmel vették a bázisparancsnokság engedélyét arra nézve, hogy egy-egy eltávozás jogcímén átruccanjanak Marokkóba, ahol a gibraltári font magasabb vásárlóértéke mellett megkapó udvariassággal is találkozhattak. A brit és spanyol főmegbízottak közt azonban csak látszólagos a szívélyes kapcsolat. A protokolláris mosolyok és a vakuk villogása közt mindketten féltékenyen őrzik – egyedi birtokuknak akarván tekinteni – ezt a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán közti stratégiai őrhelyet. Folynak ma is viták, annak ellenére, hogy mindketten tagjai a NATO-nak és az EU-nak is. Utóbbit megelőzte 1967-ben egy – az ENSZ égisze alatt rendezett – népszavazás, amelyen a lakosság a Nagy-Britanniához való tartozás mellett voksolt. Válaszul Madrid egy csaknem tíz évig tartó szárazföldi határblokáddal fejezte ki sértettségét.

Ma a megosztott nemzetiségű lakosság együttélését kellemesnek, sőt kiválónak nevezi Armando, a helyi fotós kolléga, hozzátéve, hogy a precíz angolok legfeljebb azon füstölögnek, hogy a spanyol mozikban és áruházakban elnézik a füstölést. Sőt, azért is csak legújabban szólnak, ha a kedves vendég a szőnyegbe tapossa csikkjeit. Mintha a WHO-plakát intelmeinek nem lenne akkora foganatja, mint a megszokásnak. Szól arról is, hogy a helyi hadvezetés mindinkább csökkenteni igyekszik az erődváros militáris jellegét. Azelőtt úton-útfélen különféle brit egyenruhásokat kellett kerülgetni, mostanság legfeljebb a térdüket verdeső sortban kimenőzők szögletes mozgása szembeötlő, valahányszor ellepik az Esmeralda vagy a Navy Cat teraszait. De a különféle ünnepeken – így volt ez pünkösdkor is – együtt tapsolja meg az utca népe a skót dudások térzenéjét.

Bólogató radarok

Azért garnizonváros ez a javából. Éppen csak ez a majdnem félezer méter magas sziklaszirt rejti magába s főleg maga alá a legkorszerűbb észlelőberendezéseket, készültségi körleteket. Csak a csúcsról meg a bemélyedésekből pörög és bólogat néhány radarlapát, gondosan (k)öltözve a környezet szürkés rejtőszíneibe. Armando szerint – aki spanyol neve ellenére egy az itteni 30 ezer brit állampolgár közül – valaha a vízre meredező ódon ágyúcsövek is fotózást tiltó feliratok erdeire ösztönözték a városvezetést. Változást az utazások szabadsága és a filmezni is tudó mobilok elterjedése hozott.
Néhány találó beállítása mellett megajándékoz azzal a felvétellel is, amelyen egy muzeális messzehordó csövén napozik egy majom. Akár jelképe is lehetne ez ott, a két földrész határán álló időnek, amely látszólagos csupán, hiszen leplezi a felismerést, hogy száz lövegnél is többet ér egy atom-tengeralattjáró. Fel is bukkan olykor néhány ilyen-olyan nemzetiségű, de leginkább csak a sajtó hasábjain. Ettől független a búvárhajók felmérése, amelyek szerint régi ütközetek szomorú emlékeként sok ezer tonnányi hajóroncs iszaposodik a mélyben.

Pedig a mondavilág szerint színorgiában fürdő édenkert volt valaha ez a mindössze hat és fél négyzet-kilométernyi terület, jóllehet katonák is taposták földjét. A 6. században állítólag még szárazföldi hadiösvénnyel is szolgált a Hispánia nagy részét megszálló móroknak. Később ugyanitt vonult visszafelé a spanyol ármádia az afrikai partvidék elfoglalására, sikerrel véve elejét egy muzulmán behatolásnak. Időközben, a 8. században ugyanis Tarik ibn Szaid arab hadai vonultak erre, az Ibériai-félsziget meghódítására. Mivel hajóikat sikerrel tudták navigálni a nagy szürke szirttől, hálából a nagyvezér nevét adományozták neki. Így lett az ókor Héraklész-oszlopából Dzsebel-al Tarik (Tarik sziklája), amely többszöri ferdítéssel angolosodott végül Gibraltárra. 1704-ben már az egyesített holland–brit haderő volt e vidék ura. Kemény csaták után úgy építettek itt hídfőállást, majd erődrendszert, hogy azóta is hiábavalónak bizonyult minden visszafoglalási kísérlet. Pedig a spanyolok 1879-től négy éven át is ostromolták.

Fagylalt és sör

A Union Jack azóta is háborítatlanul lobog a kikötő nagyárbocán, a visszaszerzési manőverek pedig ma a tárgyalóasztal mellett folynak. Madrid „megosztható szuverenitást” és „ötven évre szóló közös kormányzást” ajánl célprogramjaként, mire London embere, Caruana, Gibraltár főminisztere a felségjog megtartásának kérlelhetetlen szándékával vág viszsza. A vegyes házasságból született Armando – lévén ő is brit alattvaló – a felségjogot az állandó tulajdonjoggal azonosítja. Érvelését a második világháborúra vezeti vissza, a győztesek szankciójára, miután Franco nyíltan lepaktált ellenük Hitlerrel.
Délután két utasszállító gőzös vet horgonyt: a Simplonside és a Lorelei. Az utóbbi nem tűnik a legszerencsésebb névválasztásnak, mivel az a hajókat felnyársaló szirént juttathatja szüntelenül az utasok eszébe. Olyan ez, mintha az Airportot vetítenék egy repülőgépen. A szétszéledő fotografálók közt gyakori a magyar hang. A neves, tévében sokat szereplő kommentátor mellől rám köszön tavalyi sebészorvosom is. Egyikük sem kérdi, hogy mi újság odahaza, naprakészek a hajótévé hírcsatornájából. Még ők traktálnak a burmai tragédiával, Barack választási esélyeivel. Egy precíz utas a laptopját mutatja a kijáró hídjánál ácsorgó rendőrnek, de az legyint. Gibraltárban nem létezik vám sem.

A parti internetkávézókban zenélve, zoomolva jelzik a mobilok a 21. századot. Jól megy az üzlet az Esplanade fagylaltszalonnak, a jégládás dobozossör-árusnak, a vidám turisták emlékművek előtt fényképezik egymást, majd fiaik unszolására terepszínű jeep-capeket vesznek a bazársoron. Először tapasztalom hazánkfiai érdektelenségét a százféle színes magazint hirdető kioszkok előtt, végül is otthon minden hozzáférhető, nem is szólva a netről.

Olaj a vízen

Egy utaskísérő épp németül magyarázza, hogy a 14 kilométer széles csatornán nyolc-tíz hajó halad át óránként. A Földközi-tenger felé a déli, az óceán irányába pedig északi a part menti menetirány. Tehát mindig jobbra tartva. Ám ezt a rendet is bonyolítja a keresztirányú kompforgalom Algecirasból Ceutába, illetve Gibraltárból Tangerbe. Megtudom még, hogy a tankerek leginkább a Gibraltári-szoroson át viszik a Perzsa-öböl országainak fekete aranyát, a világ olaj-össztermelésének öt-tíz százalékát. Az erős széllel keveredő felszíni áramlatok s a gyakori köd nemegyszer okoz vízi katasztrófákat. S a szétterülő olajfoltok rossz hatással vannak az idegenforgalom esélyeire. De mindez múló epizód csupán Gibraltár ősidők óta megélt históriás történelmében.