A lidércnek vége

A világban két embercsoportot neveznek „afgánnak”. Az elnevezés egyfelől az afganisztáni háború (1979-1989) szovjet veteránjait, a másik ugyanennek a háborúnak az ugyancsak nem afgán, de az „internacionalista iszlám” nevében szerveződött fanatikusait takarja, akiket egy gazdag szaúdi családban nevelkedett multimilliomos fiatalember, bizonyos Oszama bin Laden gyűjtött maga köré az afganisztáni hegyekben. A CIA és a félelmetes pakisztáni katonai titkosszolgálat dossziékat nyitott róluk. Szerették őket, mert mindenki másnál elszántabbak voltak.
E két „afgán” csoport a háborúban egymás ellen harcolt ugyan, de a háború végeztével elérte őket a közös sors: új és más célpontot kellett keresniük maguknak. Például az orosz bűnözésnek idővel nem akadt olyan szegmense, ahol az edzett, a folyamatos gyilkolástól morálisan elzüllött „afgánok” fel ne bukkantak volna.

A túloldalon – győztesen kerülvén ki a maguk „szent háborújából” – Oszama bin Laden és társai, a Nemzetközi Brigád tagjai azt tapasztalták, hogy szülőhazáikban nem szívesen látott vendégek. Szélsőséges, antiroyalista, iszlamista csoportok ugyanis mindenütt akadtak, s nem volt olyan uralkodó, elnök vagy akár legfőbb vallási vezető, aki önnön hatalmát ne féltette volna tőlük. Amíg Afganisztánban harcolt, tapsoltak Oszamának, amikor győztesként remélte folytatni a hitetlenek elleni háborúját odahaza, távol tartották. Végtére is többségük éppen a „hitetlen Amerika” szövetségesének számított. (Amelyik meg nem – mint például Khomeini ajatollah Iránja – azt, lévén a síita iszlám vezére, a „szunnita ármány” tartotta távol az „afgánoktól”.)

Alighanem Oszama életében is az volt a fordulópont, amikor a szaúdi királyság, félve attól, hogy Szaddám Huszein Irakja Kuvait után őellene fordul, amerikai csapatokat hívott be. Amelyek aztán éppen szaúdi területről indították meg az Öböl–háborút, amely Kuvait felszabadításával és Szaddám vereségével ért véget.

Amerikai katonák az iszlám szülőhelyének legszentebb pontjain! Közel Mekkához, Medinához! Oszama eszeveszett dühe innentől fogva egy percre sem apadt. De ez a fanatikus, megszállottan hívő, önmagát Allah katonájának tekintő, nem csak ölni, halni is kész ember egyáltalán nem volt őrült, sőt. A rákövetkező években aprólékosan felépített és megszervezett, gyakorlatilag több földrészre kiterjedő terror-világszervezetet épített ki ölni-halni kész moszlimokból, jobbára nyugati neveltetésű és képzettségű, de az „ügyért”, a hitetlenek meghátráltatásáért minden áldozatra kész fiatalokból. Az „ügy” a legszimplább megközelítésben az volt, hogy terrorral bírják rá az idegeneket az iszlám szent földjének elhagyására, legyen az Irak, Afganisztán, Pakisztán vagy a Csecsenföld. Sőt Bosznia.

Minthogy abban a bizonyos afganisztáni háborúban Oszama „afgánjai” a világ hagyományos fegyverzet tekintetében legnagyobb és legerősebb hadseregét, a szovjetet késztették futásra, a terroristavezért semmi nem volt képes megrendíteni abban a hitében, hogy az Egyesült Államok, az iszlám világra gyakorolt nyugati befolyás perdöntő láncszeme is legyőzhető (a kérdéses időpontban a Szovjetunió éppen széthullóban van), csak néhány jól irányzott csapásra van szükség. Bázisok létesültek az iszlám világnak azon pontjain, ahol az államhatalom gyakorlatilag összeomlott, illetve elveszítette az ellenőrzését az államterület nagyobbik része fölött (Szomália, Jemen), vagy ahol a hatalmat gyakorlók nyilvános és titkos rokonszenve mindig is manifeszt módon volt jelen (Afganisztán, Pakisztán, Szudán). Sejtek létesültek ugyanekkor az Egyesült Államok és Nyugat-Európa számos pontján.

Egy idő után megjelent és bevonult a háztartásokba Oszama szervezetének neve is: Al-Káida („A Bázis”). Hallatán egy idő múltán borzongás fogott el mindenkit. A névhez egyre több öngyilkos terrormerénylet tapadt – és tapad a mai napig. De valamennyi közül kiemelkedik 2001. szeptember 11-e, az Egyesült Államok jelképértékű létesítményeit (New York-i ikertornyok, Pentagon) ért repülőgéprablásos terrortámadás. Ez nem néhány tucat vagy néhány száz ember életébe került, mint egy pár előbbi és későbbi merénylet (London, Madrid, Moszkva, Beszlán), hanem sok ezerébe.

Amerika ennek nyomán támadta meg szinte nyomban a tálibok uralta Afganisztánt, amelynek hegyei között Oszama bin Ladent és fő támaszpontjait, támaszait sejtette. Ez kötelező hadmozdulat volt. Amerika valamennyi polgárának beívódott az emlékezetébe az a videofelvétel, ahol Oszama mosolyogva nyugtázza sokezer ártatlan amerikai halálát s a tetejébe további megtorlásokkal fenyegetőzik. A látvány minimum bosszúért kiáltott.

A bosszú tíz éven át váratott magára. Semmi kétségem afelől, hogy az Egyesült Államok nemzetbiztonsági, hírszerző és elhárító szolgálatai az évek során minden követ megmozgattak a rejtőzködő Oszama föllelésére és likvidálására, de minden erőfeszítésük eredménytelen maradt. Hogy miért, arra szinte lehetetlen választ adni, és még azt sem tudom nagy bizonyossággal kijelenteni, hogy az Al-Káida (szellemi) vezérét az amerikaiak ott keresték, ahol mondták: a szinte bevehetetlen, törzsek lakta, gyakorlatilag „államtalan” pakisztáni-afganisztáni határ közelében, a hatalmas hegyek uralta pakisztáni Vazirisztánban.

Nincs válaszom arra sem, hogy az egykori „afgánok” legfőbb pártfogója, a pakisztáni titkosszolgálat valóban megosztotta-e minden titkát a vele formálisan szoros szövetségben levő amerikai szolgálatokkal vagy sem. E tekintetben történetesen súlyos kétségeim vannak, amit Oszama bin Laden kivégzésének színhelye támaszt alá. Szimpla logikával kikövetkeztethető, hogy a pakisztáni fővárostól mintegy 50, a pakisztáni-afganisztáni határtól 200 kilométerre levő, sűrűn lakott, talán másfél százezres lélekszámú város belterületén elhelyezkedő, hatalmas falakkal övezett rejtekhely (sokmilliós villakomplexum) nem élhette volna évekig a maga különös, a helyiek számára több mint feltűnő életét úgy, hogy erre a mindenütt jelenlevő pakisztáni titkosszolgák fel ne figyeltek volna. De aztán „valakik” felfigyeltek, és kikockázták, hogy a falak mögött csakis Oszama rejtőzhet. Telefon és internet nélkül, futárok által sűrűn látogatva.
A terroristavezér homlokába röpített golyó azonban azon túl, hogy elégtételt szolgáltatott a bosszúért lihegőknek, a New York-i terrortámadás áldozatainak és azok családjainak, sok mindenen nem változtatott. Nem tudjuk, csak gyanítjuk például, hogy az utóbbi években az Al-Káida sejtjei nagy mértékben önállósultak, olyannyira, hogy bin Ladennek önnön személyében már a londoni metró- vagy a madridi vonatrobbantáshoz se volt köze, nem beszélve a csecsen ügyekről.

Szóval: nagy bátorság kell annak a kijelentéséhez, hogy az Al-Káida immár „le van fejezve”. A szent háború hívószavának, a fél világot átfogó moszlim kalifátus szivárványos álmának – kárhozatos módon – Oszama fizikai léte nélkül is elég követője, papja akad a világban. Meg aztán a kivégzett ember helyettese(i) él(nek), köszöni(k) szépen.

Nem kerek a történet azonban a Nagy Nyertes nélkül. Mint láttuk, Amerika utcáit emberek milliói lepték el, hogy ünnepeljék a közellenség likvidálását, s – közvetve – Barack Obama elnököt, aki már hivatalba lépésekor a tennivalók legelejére sorolta bin Laden kézre kerítését. S ami elődjének, az ifjabb Bushnak nem sikerült, neki igen. A diadal fénye rá sugárzik, dacára annak, hogy az Egyesült Államoknak a dolgok pillanatnyi állása szerint nem az Al-Káida okoz főfájást, hanem a „helyi” terrorszervezetek. Az Al-Káida hadsereg volt állami támaszpont nélkül, de a Hezbollahnak, a Hamásznak, a Mohamedán Testvériségnek nagyon is van állama (Libanon, Arab-Palesztina, Egyiptom), az óhitű tálibokról (Afganisztán) meg a Pakisztánban és Kasmírban meg még Csecsenföldön is honos, ilyen-olyan, a szent háborúra berendezkedett szervezetekről nem is beszélve.

E napokban azonban nem erről folyik a szó, hanem arról, hogy Barack Obama, aki a bel- és gazdaságpolitika frontjain egyre kevésbé hatékony elnöknek mutatkozik, a katona- és biztonságpolitikai kérdéseket jól kezeli, ergo jövő novemberben minden lehetséges alkalommal azzal állhat reménybeli választói elé, hogy Amerikát mindörökre megszabadította egy lidérctől, kommandósaival elégtételt vett azért az atrocitásért, szeptember 11-ért, amilyet az az ország a II. világháború utáni történelmében soha nem élt meg. Lesz hatása.