A liberálisok válsága

Az FDP története során ideológiai profilját tekintve hol határozott jobboldali, hol mérsékelten baloldali módon politizált. Megalakulásakor a 19. századi nemzeti, illetve szociálliberális hagyomány olvasztótégelyévé vált – ez a kettős identitás hosszú évtizedeken át elkísérte. A kereszténydemokrata Konrad Adenauer koalíciós partneréből 1968-ban Walter Scheel elnöklete alatt az SPD szövetségese lett, hogy aztán 1974-ben Hans-Dietrich Genscher vezetésével ismét a CDU mellett kössön ki. A Kohl-éra pragmatikus külügyminisztere sokak szerint mindmáig a párt egyik legbefolyásosabb „nagy öregje”, egyszersmind húzóneve. Ezt a vélekedést alátámasztja az is, hogy egyes tartományokban a helyi kampányidőszakok alatt még ma is Genschert helyezik a párt óriásplakátjaira.

Az FDP következő karakteres időszaka a 2000-es években Guido Westerwellé-hez köthető. Westerwelle a generációs megújulást és az addig szokatlanul ambiciózus törekvéseket hozta: a 2002-es kampányban 18 százalékos eredményt tűzött ki célul pártja számára. Bár a 2005-ös előrehozott választáson is csak mintegy 10 százalék jött össze, 2009-ben majdnem sikerült: Westerwelle az FDP történetének legjobb, 14,6 százalékos eredményének köszönhetően szinte „mennybe ment”. Szokásjogi alapon a kisebbik koalíciós párt elnökeként külügyminiszter és alkancellár lett, s pártja összesen öt minisztert ad a második Merkel-kormányban.

Megszegett ígéretek nyomán választási veszteség-sorozat

Úgy tűnik azonban, hogy a három évvel ezelőtti meglepetésszerű rekorderedmény inkább kárára, mintsem hasznára vált a pártnak. A masszív adócsökkentés hangzatos ígéretével a középosztály körében sok hívet szerzett ugyan, ám a közvélekedés szerint a bizalmat hamar aprópénzre váltotta: a szállodákat kedvező helyzetbe hozó idegenforgalmi adó-csökkentést például egy hotelmágnás több millió eurónyi támogatással köszönte meg a pártnak. Az eset után csak „klientúra-pártnak” csúfolt FDP vesszőfutása mind a mai napig tart, hiszen ismételten hangoztatott adócsökkentési ígéreteit sem tudta – a partner CDU/CSU ellenállása miatt – megtartani. Nem javítja a liberálisok pozícióját az sem, hogy a kormánykoalícióban egyre gyakoribbak a nézetkülönbségek: az Európai Stabilizációs Mechanizmus, az energiakérdés, a minimálbér, az ápolási díj – csak pár példa a feszültséget okozó témák közül.

A liberális párt sorra esik ki a tartományi parlamentekből (ez alól a schleswig-holsteini 8,2 százalékos eredmény volt kivétel, ami Wolfgang Kubicki tartományi frakcióvezető személyes sikere). Kutatások szerint a támogatók derékhada fordult el a párttól, főleg kis- és középvállalkozók és szabadfoglalkozásúak, akik a leginkább várták az adócsökkentésre vonatkozó választási ígéretek teljesítését. Mára a szavazóbázis jószerivel az idősebb generációhoz tartozókra szűkült, akik még a Genscher-nosztalgia miatt tartanak ki az FDP mellett.

Megmentő: 37 éves katonaorvos Vietnamból

A kudarc-sorozat kikezdte Guido Westerwelle népszerűségét is. A párttagság változás után kiáltott, és 2011 tavaszán Philipp Rösler 37 éves, árvaként adoptált vietnami származású volt katonaorvost, akkori egészségügyi minisztert választotta meg elnökének, aki egyúttal gazdasági miniszter és alkancellár lett. Rösler karizmájában eleve sokan kételkedtek, s úgy tűnik, nem alaptalanul. A nyáron megütközést keltett nem csupán a koalíciós partnernél, de a saját pártjában is a görögök eurózóna-tagságát latolgató nyilatkozatával mely szerint őt „már nem is annyira ijeszti meg” a gondolat, hogy a görögök feladják az eurót, ami a csőddel lenne egyenlő. Többen meggondolatlannak és amatőrnek nevezték ezt a megnyilvánulását.

Az új pártelnöknek nem sikerült megszilárdítania az FDP pozícióit: „Az emberekkel együtt érző, újfajta liberalizmust” ígért, ám elnöklete alatt az eddigi legrosszabb tartományi választási eredményekkel volt kénytelen szembesülni a párt.A pozíciók tavalyi újraosztása során Rainer Brüderle, a 67 éves korábbi gazdasági miniszter lett a frakcióvezető a Bundestagban. Őt sokan a párton belüli legfontosabb véleményformálónak tartják. Tapasztalata és befolyása megkérdőjelezhetetlen, és mivel jó szervező és rutinos kommunikátor, egyes vélekedések szerint az FDP tényleges pártközpontja az ő frakcióvezetői szobájában van. Egymagában meggyőző ellensúlyát képezi a Philipp Rössler pártelnök, Daniel Bahr egészségügyi miniszter és Christian Lindner pártfőtitkár által fémjelzett „fiatal triónak”.

A közvélemény-kutatások szerint a német választók kétharmada úgy ítéli meg, a jelenleg 3-4 százalékon álló FDP jövőre kiesik a szövetségi parlamentből. A párt szimpatizánsai maguk sem optimistábbak; a Stern magazin részére tavaly év végén készített felmérés ráadásul bizalmi válságot is jelez: eszerint a támogatók mindössze 6%-a bízik abban, hogy a jelenlegi vezetés ki tudja vezetni a pártot a válságból.
(Mészáros Szilárd)

További írásokat olvashat Németországról a