A láthatatlan bárónő

Az angol bárónő személye mára a világlapok céltáblájává vált. A konzervatív angol The Times szerint „harmadosztályú diplomata”. A francia Le Monde „láthatatlan nőnek” nevezi, mert szerinte soha nincs ott, ahol lennie kellene. A német Der Spiegel a „Hamupipőke jetlagel” nevet adta Ashtonnak, mivel mindig fáradt a sok repüléstől. A spanyol El Pais szerint fél év alatt sem tett szert ismertségre, ha beszélnek róla, csak úgy emlegetik: „Tudod, az angol bárónő, hogy is hívják?” Ő maga „mission impossible”-nek (teljesíthetetlen küldetésnek) nevezi óriási feladatkörét.

De nemcsak a lapok, az EU-tagállamok vezető politikusai is egyre gyakrabban bírálják nyíltan Catherine Ashtont. A francia védelmi miniszter, Herve Morin a NATO és az EU védelmi minisztereinek találkozóján vetette fel a kérdést: „Nem furcsa, hogy Rasmussen főtitkár úr eljött a találkozóra, de az EU külügyi főképviselője nem tudott időt szakítani a részvételre”? (Ashton éppen Kijevben volt Janukovics elnök beiktatásán.) A holland védelmi miniszter, Jack de Vries csak legyintett: „Madam Ashton távollétével tüntet, ha véletlenül szükség lenne rá.”

Amikor pedig két héttel később a közösség külügyminisztereinek konferenciáját akarta korábban elhagyni valami számára fontosabb találkozó miatt, a svéd külügyminiszter, Carl Bildt állította meg nem éppen udvariasan: „Itt maradsz! Te vagy az EU külügyi reprezentánsa, itt a helyed. Jó lenne, ha végre megtanulnál különbséget tenni fontos és kevésbé fontos ügyek között.” Ashton maradt, de megjegyezte, hogy elődje ötezer terminust hagyott rá, és csak úgy tudna eleget tenni nekik, ha kapna egy saját repülőgépet. „Úgy van, meg egy csatahajót, hogy a Fidzsi-szigetekre is ellátogathass” – fűzte hozzá Steven Vanackere belga külügyminiszter. (A Fidzsi-szigeteken alapította meg Asthon a közösség egyik első külképviseletét. A fővárosban, Suvában már ötven diplomata tartja magasra az EU zászlaját.)

Az Európai Unió külügyi, biztonságpolitikai főképviselőjének hivatalát a lisszaboni szerződéssel alapították, azzal a feladattal, hogy Európa hangja legyen. Az ő asztalán legyen az a telefon, amelyet fel lehet hívni, ha valaki Európával akar beszélni. (Henry Kissinger ismert kívánsága.) A Le Monde keserűen jegyzi meg: „Viszont Catherine Ashtont sehol nem lehet látni, hallani. A legtöbb tagállam bizalmát máris elveszítette.”

Az éles nyelvéről ismert francia politikai vicclap, a Le Canard Enchaîné írja: „Az EU külügyi főképviselője csak hat héttel a földrengés után érkezett Haitiba, akkor, amikor amerikai kolléganője, Hillary Clinton már az azt követő chilei és spanyol katasztrófa áldozatainak is vitt segítséget. Jól tenné a földrengés, ha Catherine Ashton határidőnaplójához igazodna.”

A külügyi főképviselő egyik legnagyobb mulasztásának tartják diplomáciai körökben, hogy az arab forradalom kitörésekor hazatért uphollandi otthonába, és családjának köréből figyelte (ha figyelte) az eseményeket. Tűrte, hogy egyes kormányok és államfők a saját ízlésük szerint kommentálják az EU nevében azt, ami az arab világban történik. (Munkastílusához tartozik, hogy este nyolc után és hétvégén gyakorlatilag elérhetetlen.)

Lisszabonban azért hívták életre ezt a hivatalt, hogy vezetője képviselje, reprezentálja a világ felé a politikai, gazdasági életben egyre fontosabbá váló Európai Uniót. Ezt a feladatot csak olyan személy tudja ellátni, akinek sokéves külpolitikai tapasztalata van, több nyelven beszél, és magánéletével össze tudja egyeztetni a napi huszonnégy órás készenlétet. További kihívás, hogy fel kell építeni az új brüsszeli hivatalt a huszonhét országból érkező munkatársakkal. A csapatot hétezer fősre tervezték. Ehhez hozzájön az EU-külképviseletek létesítése százharminc országban. Óriási szervezési munkát, adminisztrációs tapasztalatot követel ez a kihívás.

Erre találták legalkalmasabbnak az ötvenöt éves, csak angolul beszélő, ötgyermekes (két saját, három fogadott) vidéki bárónőt, Catherine Ashtont. Korábban az észak-angliai Hertfordshire egészségügyi hivatalát vezette. Ottani sikeres működéséért (újraoltás megszervezése) kapta a család barátjának, Tony Blairnek a javaslatára a „Baroness Ashton of Upholland” címet. Ennek köszönhetően került Londonba, ahol munkáspárti helyettes államtitkár volt több minisztériumban. Bárói címe feljogosította a felsőházi tagságra, ahol szerepe volt a lisszaboni szerződés elfogadtatásában. Kereskedelmi biztosként már töltött egy évet Brüsszelben. (A The Daily Telegraph szerint idejét jórészt lakáskereséssel töltötte.)

Ezt a semmilyen külügyi és adminisztrációs tapasztalattal, szervezési gyakorlattal nem rendelkező bárónőt ültették az unió illetékesei ennek a felépítésre váró mamutintézménynek az élére. Bár tudta, mondta, hogy ez „mission impossible”, mégis elvállalta. Ezért felelősség terheli. De sokkal nagyobb a felelősségük azoknak, akik tudták, hogy alkalmatlan, mégis a közösség külpolitikájának élére állították. Rod Liddle, a BBC kommentátora már akkor megmondta, miért: „A tapasztalatlan angol nő kinevezése garancia arra, hogy a hatalmas EU-tagországok, Franciaország, Németország, Nagy-Britannia illetékessége ne sérüljön külpolitikai kérdésekben... Azért állítottak egy kempingtábor karizmatikus vonásaival rendelkező nőt az Európai Unió diplomáciájának élére, hogy minden döntés az ő kezükben maradjon.”

Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Legfeljebb annyit, hogy ha nem is ennyire kirívóan, de hiba volt az EU másik új reprezentánsának, a tanács állandó elnökének, Herman van Rompuynak a kinevezése is. Hivatalba lépése óta annyit tudunk róla, hogy van. Viszont kinevezésük megfelel az unió aritmetikájának. Nagy tagállamból származik + baloldali + nő = Catherine Ashton. Kis tagállamból származik + konzervatív + férfi = Herman van Rompuy. Megvan az egyensúly. Mit számít, hogy két jelentéktelen személy áll az Európai Unió élén? Mit számít, hogy a közösség külügyeinek vezetője olyan országból jött, amelynek kezdettől fogva kimondott célja az EU külügyi tevékenységének megtorpedózása?

Mi pedig csodálkozunk, hogy a tagállamok lakosságának egyre inkább elmegy a kedve az uniótól.