A lakosság megakadályozta az amerikai tengerészek partraszállását

Amikor augusztusban kirobbantak a harcok a grúz és az orosz csapatok között, Viktor Juscsenko azonnal odaállt komája, Miheil Szaakasvili mellé. A Kijevben tanult grúz államfő fiának az ukrán elnök a keresztapja. Ebben a politikai kiállásában Juscsenkót – akinek engedélyével Ukrajna már évek óta szállított fegyvert Grúziának – természetesen nem a rokoni kapcsolatok vezették, hiszen országa sorsát mindenképpen szeretné a NATO- és az EU-felvétellel a Nyugathoz kapcsolni. Miniszterelnöke, egyben pártja, a Mi Ukrajnánk eddigi koalíciós partnerének, a BJUT-nak a vezére, Julija Timosenko viszont állítólag Moszkvával kokettál.

A grúziai konfliktusból alighanem megerősödve, de mindenesetre az eddiginél magabiztosabban kikerült Oroszország számára egyáltalán nem közömbös, hogy a 47 millió lakosú, geopolitikai szempontból kulcshelyzetben lévő, komoly haderővel és hadiiparral rendelkező szomszédja csatlakozik-e a NATO-hoz, vagy inkább semleges marad, netán visszatér a keleti szláv közösségbe. Ez már a 2004-es ukrajnai elnökválasztáskor bebizonyosodott, amikor Vlagyimir Putyin nyíltan kiállt a narancsos koalíció ellenfele, az „oroszbarát” Régiók Pártjának vezére, Viktor Janukovics mellett.

Orosz aknamunka?

Ennek ellenére sem állítható, hogy a most kirobbant ukrán belpolitikai válságot holmi orosz aknamunka idézte elő, bár kétségtelen, hogy az ukrán NATO-tagságát tűzön-vízen át ellenző Moszkva erősen érdekelt a krízis neki kedvező kimenetelében.

Az ukrán parlamentben a tavalyi, előrehozott választásokból a jelentős részben orosz ajkú Kelet- és Dél-Ukrajnára támaszkodó Régiók Pártja került ki legerősebbként. A vele szemben álló két nagyobb párt – a Juscsenko-féle Mi Ukrajnánk – Népi Önvédelem és a Julija Timosenko Tömbje (BJUT) – azonban együttesen többségben volt, s így ők alakíthattak kormányt. Élére az ukrán nép egyszerű leányának szerepében tetszelgő (egyébként orosz–örmény származású) Timosenko került.

Juscsenko elnöknek kezdettől fogva meggyűlt a baja a kijevi vasladyvel, akit korábban egyszer már leváltott a kormányfőségről. Kettejük ellentéte kevéssé magyarázható holmi elvi, ideológiai tényezőkkel. Alig leegyszerűsítve a dolgot: a hatalomért marakodnak. Ukrajna elnöki rendszerű köztársaság, de Timosenkónak és híveinek már korábban is sikerült némileg megnyirbálniuk az államfő alkotmányos jogait, legutóbb pedig a fő ellenféllel, a Régiók Pártjával összefogva sikerült elérniük, hogy újabb elnöki hatáskörök kerüljenek a parlamenthez. Juscsenko erre puccsal vádolta meg ellenfeleit, pártja kilépett a koalícióból, Arszenyij Jacenyuk házelnök pedig lemondott tisztségéről.

Ha a koalíciót egy hónapon belül nem sikerül életre galvanizálni, netán új összetételű többséget létrehozni, az alkotmány értelmében az államfő feloszlatja a radát, és új választásokat ír ki. Ezek eredménye megjósolhatatlan. A pakliban még egy a parlamenti választásokkal egyidejűleg megtartandó elnökválasztás lehetősége is benne van. Másfél év múlva azonban Ukrajnában mindenképpen elnökválasztást tartanak, amelyen Julija Timosenko is indulni kíván.

Amikor szeptember elején Dick Cheney amerikai alelnök Kijevben járt, hosszan tárgyalt a grúziai ügyekben az Egyesült Államok álláspontját osztó Juscsenkóval, és csak röviden Timosenkóval, aki ebben a kérdésben ugyan szolidárisnak mondta magát az EU állásfoglalásával, de csak késve és vonakodva. Az elnök környezete már a grúziai válság kirobbanásakor hazaárulással vádolta meg. Azt állították, hogy Timosenkót Moszkva guruló rubelekkel vesztegette meg.

Más, szelídebben fogalmazó, de meg nem erősített értesülések szerint a miniszterelnök asszony ígéretet kapott az oroszoktól, hogy ha Kijev nem feszegeti tovább a szevasztopoli haditengerészeti támaszpont ügyét, és valamivel lojálisabb lesz Moszkvához, Ukrajna nem a jelentősen megemelendő, hanem továbbra is a jelenlegi áron fogja kapni a földgázt a Gazpromtól. Ez pedig alaposan ráférne, mivel az ország gazdasági kilátásai anélkül is súlyosak, és az elmúlt napokban még tovább romlottak.

A szevasztopoli támaszpontot egy államközi szerződés értelmében 2017-ig bérli Oroszország. Ez fekete-tengeri flottájának fő bázisa, ahonnan a NATO-barát ukrán erők szeretnék már előbb kitessékelni. A támaszpont környéke, a Krím-félsziget amúgy is az orosz–ukrán viszony neuralgikus pontja. A még a szovjet időkben Ukrajnához került félsziget lakosságának 70 százalékát ugyanis – részben orosz állampolgárságú – etnikai oroszok és krími tatárok, plusz néhány kisebb népcsoport tagjai teszik ki, akik úgy érzik, hogy Kijev erőszakkal „ukranizálni” akarja őket. Ezellen Moszkvától várnak védelmet.

Egyes külföldi megfigyelők úgy vélik, hogy Oroszország számára a Krím lesz a következő Dél-Oszétia, ahol – akár állampolgárai védelmére is hivatkozva – beavatkozhat. Az orosz vezetők kategorikusan cáfolták ezt a feltételezést, de hát az ördög és az etnikai bomba nem alszik.

A Krím már számos NATO-ellenes tüntetés színhelye is volt. Egy közös ukrán–USA-hadgyakorlatot pedig azért nem lehetett ott megtartani, mert a lakosság megakadályozta az amerikai tengerészek partraszállását.

Kelet, nyugat

Egyébként a felmérések szerint a lakosság többsége országos szinten is ellenzi Ukrajna NATO-csatlakozását. Igaz, a hajdani osztrák–magyar, illetve lengyel és román hovatartozású Nyugat-Ukrajna lakossága szinte egy emberként kívánja, mert ebben látja a garanciát az orosz dominancia visszatérésének megakadályozására. Ha viszont népszavazásra tennék fel a kérdést, az Oroszországgal jó viszonyt akaró többségi Kelet- és Dél-Ukrajna ellenállásán a javaslat alighanem elbukna.

Az Ukrajnán belüli „kelet–nyugati” ellentétek, a Dnyeper bal, illetve jobb partján élő lakosság tradicionális, nyelvi, kulturális különbségei, ellentétei eddig is rányomták bélyegüket az ország helyzetére, és mind fontosabb szerepet játszanak a már évek óta mélyülő politikai válságban. Ismét kezdenek felerősödni azok a hangok (igaz, főként külföldön), amelyek Ukrajna kettészakadásának vagy legalábbis konföderatív állammá válásának és folyamatos belső küzdelmei állandósulásának ördögét festik a falra. Vagy éppen annak a lehetőségét vetítik előre, hogy Ukrajna – ha nem is formailag – ismét egyesül Oroszországgal.

Mindenesetre nagyon optimista az a variáns, amely szerint a legnagyobb szomszédos országban, a hozzánk vezető kőolaj- és gázvezetékek földjén a közeljövőben tartós stabilitás alakulhat ki.