A kurd akna – Függetlenség és alkudozások Irakban

Péntek délután néztem az interneten az egyenes közvetítést Erbílből, az iraki Kurdisztán fővárosából. A közelképen is hatalmas volt a tömeg, megtöltötte a stadiont, férfiak, nők, gyerekek vegyesen. Tele volt minden piros-fehér-zöld zászlóval. Egészen otthonosan nézett volna ki, ha nem lett volna a fehér mezőben sárga nap, a kurdok jelképe. A Kurdistan24 hírtévé közvetítette a nagygyűlést, amelyen egymás után szólaltak fel politikusok, művészek, egyszerű em­­berek. A nyelvet nem értettem, de a gyűlés jó hangulatúnak, sőt valamennyire spontánnak látszott, miközben nyilvánvaló volt, hogy jól megszervezet, központilag irányított rendezvényt láttam. A ritka angol nyelvű kommentárok szerint mindenki a hétfői népszavazás pártján állt, ezt támogatta, s kiállt a referendum megrendezéséért. Biztosnak tűnt a győzelem.

A regionális kurd kormány már hónapokkal korábban kitűzte a függetlenségről szóló népszavazást. Nemcsak a hivatalosan ellenőrzése alá tartozó három észak-iraki tartományban (KRG) tartották meg, de azokban a városokban is, amelyeket a kurd hadsereg, az úgynevezett pesmerga tart ellenőrzése alatt, illetve ahol kurd közigazgatás van. Ilyen többek között Kirkuk városának vegyes lakosságú, részben iraki török (itt türkménnek vagy turkománnak nevezett) etnikumú, kőolajban igen gazdag térsége.

A pesmerga az Iszlám Állam (ISIS) martalócai­­val folytatott küzdelemben foglalta el ezeket a részben kurdok lakta, de a KRG határain kívül lévő területeket. Amikor pár hónappal ezelőtt kitűzték a népszavazást, sokan emlékeztettek rá, hogy ilyen volt már egyszer. 2005-ben a helyi hatalom már egyszer megszavaztatta a lakosságot, s a kurdok 98,8 százaléka akkor is a függetlenségre voksolt. De nem történt semmi, legalábbis abban az értelemben, hogy az iraki Kurdisztán megmaradt az iraki állam keretei között. Nagyobb kvótát kapott a hatalmi szervekben és megőrizte autonómiáját a helyi közigazgatásban, oktatásban, helyi adóztatásban. És megőrizte saját hadseregét is. Ennek az volt az előzménye, hogy a kurd mozgalom évtizedes háborút folytatott már az iraki központi hatalom ellen. Az első Öböl-háború után a nyugati, amerikai intervenció eredményeként gyakorlatilag függetlenné lettek. Ezt a Szaddám Huszein rezsimje feletti nemzetközi ellenőrzési politika és az északi régióra elrendelt repülési tilalom szavatolta. Miután az amerikai invázió elsöpörte 2003-ban a diktatúrát, a kurdok megmaradtak az iraki állam keretei között.

Fotó: MTI/EPA/Mohamed Meszara

Irak, ahogy legtöbb szomszédja, az első világháború utáni nagyhatalmi alkuk eredményeként jött létre. Akkor a francia–brit titkos tárgyalásokon arról döntöttek, miként szabdalják fel az Oszmán Birodalmat.

Az 1916-os Sykes–Picot–Szazonov-egyezmény öt különböző zónára osztotta a területet. Nem lépett ugyan életbe, de alapját képezte a későbbi népszövetségi rendezésnek, amely a ma Iraknak hívott területet brit, a Szíriának hívottat francia befolyás alá helyezte, míg közös felügyeletet kapott a palesztinai mandátumterület és Ciszjordánia. Az eredeti tervben szerepelt a külön kurd terület francia fennhatóság alatt, de ezt aztán elvetették. Így maradt a 35-40 milliósra becsült kurd nép, a térség negyedik legnagyobb etnikuma a mai napig állam nélküli nemzetté. Így lett a huszadik és a huszonegyedik század is a kurd függetlenségi és egyesülési törekvések korszaka.

Nincs olyan állam, amelyben nagyobb kurd népesség él, ahol ne működne függetlenségi mozgalom, de a történelmi esélyt az állami lét építésére csak az iraki kurdok szerezték meg eddig. Képesek voltak belső egységet kialakítani, s ez biztos alkupozíciót adott nekik. Különösen így volt ez addig, amíg az ISIS offenzívában volt, s a pesmergák jelentették Irak területén az egyedüli erőt, amely szembe tudott szállni a dzsihadistákkal. Most azonban, hogy az iraki hadsereg magához tért, és jól felfegyverzett síita különítmények is harcolnak az oldalán, továbbá mellettük áll Irán, a korábban elfoglalt területek, mindenekelőtt Kirkuk sorsa is bizonytalanná vált. Ez is állhatott a népszavazási kezdeményezés hátterében. Korábban megkérdezett erbíli forrásaim egyöntetűen azt mondták, hogy a népszavazás eredménye nem jelenti a függetlenség azonnali kikiáltását, csupán javítja a tárgyalási pozíciókat Bagdaddal. Ezt hangoztatták az elmúlt napokban a kurdisztáni vezetők is. Kérdés, mennyire lehet komolyan venni őket.

A szeptember 25-i dátum közeledtével a nemzetközi aggodalom egyre erősebb lett. A bagdadi kormány fegyveres beavatkozást latolgatott, miközben az iraki alkotmánybíróság felszólította a KRG-t, halassza el a népszavazást, amíg ők döntenek az alkotmányosságáról. Irán is tiltakozott, míg Törökország egészen nyíltan katonai akcióval fenyegetőzött. Szep­­tem­­ber 23-án a török parlament meghosszabbította a fegyveres erőknek adott korábbi felhatalmazását, hogy az ország határain túl is hadműveleteket folytassanak a nemzetbiztonság védelmében. Recep Tayyip Erdogan török elnök az iraki kurd függetlenséget a török nemzetbiztonságra veszélyesnek mondta.

Pár nappal korábban a törökök demonstratív légi csapást mértek a KRG területén egy török kurd szeparatista fegyveres csoportra. Hat ember halt meg. Ankarában összehívták a Nemzetbiztonsági Tanácsot és a kabinetet a referendumra kitűzött nap előtti napra. A kurd ügyekbe való beavatkozást Binali Yildirim török kormányfő országa természetes jogának hirdette meg. Lehet itt keleties szóvirágoknak is érteni a megnyilvánulásokat, de ugyanúgy elképzelhető a tényleges beavatkozási szándék is. Törökországnál van a KRG fő bevételének kulcsa, rajta keresztül jut el ugyanis a kurdisztáni nyersolaj a piacra. Erdogan úgy érezheti, hogy most mögötte áll a Nyugat is. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia igen határozottan kérte a kurd vezetést, hogy álljon el a szándékától. Érvelésük szerint ez gyengíti a dzsihadista terrorizmus elleni közös harcot. Brett McGurk amerikai megbízott azt mondta, ha harcok törnének ki, a kurdok nem számíthatnak amerikai segítségre. Izrael viszont harsányan támogatja a kurd függetlenséget. A számára ellenséges Iránnal és arab államokkal szemben hasznos zavaró tényezőt lát a kurdokban.

Maszúd Barzani

A most 71 éves politikus kurd törzsfőnöki klánból származik.

Apja, Musztafa Barzani harcolt a britek ellen a mandátum idején. A második világháború után pedig Irán szovjetek megszállta részén egyik vezetője volt a kurd, úgynevezett Mahabádi Köztársaságnak. Maszúd ott született, majd apjával és annak harcostársaival szovjet területre vonultak. Előbb Azerbajdzsánban, majd Üzbegisztánban éltek, és az iraki monarchia 1959-es megdöntése után tértek haza Irakba, ahol megalapította a Kurd Demokrata Pártot. Barzani egyik vezetője volt a Szaddám elleni kurd ellenállásnak, majd az első Öböl-háború után a terület egyik vezetője lett. A szovjet patronázst hamarosan az amerikai váltotta fel, de az utóbbi időben jó kapcsolatot épített Erdogan török elnök rendszerével is. A kilencvenes években a vetélytárs Talabáni-klán által vezetett Kurd Hazafias Unióval kisebb polgárháború folyt. Kiegyezték, s húsz éve hatalommegosztással kormányoznak. Két elnöki megbízást kapott, a második mandátuma 2015-ben lejárt.

Oroszország viszont igen megértő. Korábban Szergej Lavrov külügyminiszter kurd vezetők előtt kifejtette, hogy országa a népek szuverenitása mellett áll, támogatja is, amennyiben a rendezett és egyeztetett körülmények között jönne létre a függetlenség. A Reuters elemzése szerint az orosz állami szénhidrogéncég, a Rosznyefty lett a legnagyobb beruházó Kurdisztánban, összesen négymilliárd dollár befektetéséről állapodott meg. Korábban az amerikai cégek voltak a legaktívabbak a KRG területén, 2011-ben az Exxon kötött nagy üzletet nyersolaj-kitermelésről. A céget ekkor a mai külügyminiszter Rex Tillerson vezette. Később azonban a lelkesedés lelohadt, az amerikai cégek visszavonultak. Most – talán politikai jelzésként – a Chevron közölte, újabb kutatófúrásokba kezd. (Kurdisztánban 45 milliárd hordó kitermelhető kőolajkészlet és 5,66 trillió köbméter földgáztartalék van. A kutatások még növelhetik ezt a mennyiséget.) Elképzelhető, hogy az oroszok úgy gondolják, hogy Maszúd Barzani a 25-i népszavazási győzelmét nem kiválásra, hanem a bagdadi politikai vezetőkkel való új tárgyalásra használja majd.

Barzani a népszavazás kijelölt napja előtt egy héttel azzal fordult Bagdadhoz, álljanak elő jobb ötlettel, mint a jelenlegi államszerkezet, s akkor leállítja a népszavazást.

Sokak szerint az elnök valódi gondolata az lehetett, hogy az iraki központi kormánnyal való tárgyaláson erős aduja legyen a függetlenségre kimondott elsöprő igen. Ekkor felvetheti, hogy állapodjanak meg félúton: Kurdisztán és Irak többi része alakítson egyenjogú államokból álló szövetséget. A kurdok jussanak hozzá a védelmi kiadások őket megillető részéhez és jobban szólhassanak bele a külpolitikába. Önállóan termelhessék ki és kereskedhessenek a maguk szénhidrogénvagyonával. A vitatott területeken pedig rendezzenek népszavazást, melyik államhoz tartozna a helyi lakosság. Ez a megoldás gazdaságilag előnyös lenne a kurd autonómiának és hátrányos a maradék Iraknak. Miközben nem gyengítené a térségben élő többi kurd elszakadási és függetlenségi törekevéseit.

November elsején sokszoros halasztás után parlamenti és elnökválasztást rendeznek a KRG területén. Ezen Maszúd Barzani nem indul. A jelek szerint úgy akar bevonulni népének történetébe, mint aki határozott lépést tett a függetlenség felé.