A királynő mosolya

Ahogyan a költő mondta, egy szép nap hírnök jött pihegve, oda Afrikába, odafordult Fülöphöz, és súgott valamit a fülébe. Holott a hír nem neki szólt, hanem Erzsébetnek, Viktória királynő ükonokájának, VI. György király leányának, és az állt benne: apját szívroham vitte el, tehát immár ő az Egyesült Királyság uralkodója, egyszersmind az anglikán egyház feje. 1952-t írtunk ekkor, a brit birodalom nem volt éppen jó állapotban, a betegeskedő Churchill miniszterelnök halálosan unta a hivatalát, visszavonulni készült, maga a birodalom pedig éppen gyarmatai lázongásával és várható elveszítésével volt kénytelen szembenézni. De ennek tárgyunk szempontjából sok jelentősége nem volt.

Egy hete is alig van, hogy II. Erzsébet bekerült a brit rekordok könyvébe, mivel a felülmúlhatatlannak gondolt ükanya, Viktória 63 éves uralkodását néhány órával felmúlta. Már a fia, Károly trónörökös is kétszeres nagyapa, de ő még mindig a trónon ül, és soha semmi jelét nem adta annak a momentán 89 éves hölgy, hogy távozni akarna. Nota bene: ezt az alattvalói se akarják. II. Erzsébetnek uralkodása több mint hat évtizede alatt sikerült a „britek britjévé” válnia, a nemzeti önazonosság jelképévé nemesülnie, és elérnie azt, hogy Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyság népe – legalábbis a túlnyomó többség – ne csak a monarchia fennmaradásához, hanem őhozzá is ragaszkodjék.

II. Erzsébet, a mosolygós királynő (másként senki sem látta, legalábbis hivatalos portrékon, a tévében) zokszó nélkül viselte el a sorscsapásokat, amelyekből jutott neki elég. És itt nem annyira a birodalom zsugorodására, a nemzetközösség – amelynek ugyancsak az uralkodó a feje – kisebbedésére gondolok, hanem a családjára (a hűséges Fülöpöt, az edinburghi herceget, örökös élettársát leszámítva), ahol senkinek semmi nem sikerült igazán. Testvérhúga, Margit, botrányos életet élt, celebekkel – popzenészekkel, sportolókkal – állt össze és szeretkezett. Négy gyermeke közül háromnak a házassága, Annáé is, Károlyé is, Andrásé is zátonyra futott, a negyedik, Eduárd gyakorlatilag kivonja magát a királyi család életéből. Az említett házasságok szinte kivétel nélkül morganatikusak voltak, azaz miközben Viktória fél Európa uralkodói, hercegi családjaival rokonságban állt, II. Erzsébet gyermekei nem szerezték meg ezt az örömet anyjuknak.

Érdekes módon az angolokat – nekem erre áll rá a szám, ott éltem, noha tudom, briteket kéne emlegetnem – mindez nem rázta meg, már csak azért sem, mert a több mint zárkózott Viktória királynőhöz képest II. Erzsébet nem emelt szót amiatt, hogy a brit bulvársajtó megállás nélkül csemegézte családja ballépéseit. Hogy nem örült neki, az biztos, de lépést tartott a korral. Olykor még a kamerákat is beengedte családi környezetébe, mert tudta, igény van rá.

Közben meg tette a dolgát. Kicsit ünnepélyesebben szólva: tette a kötelességét. Össze nem lehet számlálni, hogy a Brit Nemzetközösség hány országát látogatta meg, hány új létesítményt avatott fel, hány jótékonysági szervezet meghívásának tett eleget. A szám valahol ezer körül van. Mindig kifogástalan eleganciával öltözött és mindig mosolygott, senki kézfogásától nem riadt vissza, nagyon jellemző, hogy azon a napon, amikor „megdöntötte” Viktória uralkodási rekordját, éppen a birodalomnak hátat fordítani akaró Skóciában időzött, és a főminiszter asszony társaságában egy új vasútvonalat avatott fel. (Ad notam: Nicola Sturgeon, a skót főminiszter leszögezte, ha Skócia független lesz netalán, államfőjének akkor is II. Erzsébetet mint a nemzetközösség fejét ismeri el... Hm.)

Óriási érdeme van abban, hogy a britek büszkék az országukra, mert létezik valaki, aki tökéletesen fölötte áll a politikának, és a szó szoros értelmében a nemzeti egységet jeleníti meg.

Ám ez, tudom, némiképp patetikusan hangzik. Egyfelől igaz, hogy II. Erzsébet soha, egy árva szóval nem minősítette „Őfelsége” kormányait, parlamentjét, legyenek azok jobb- vagy baloldaliak. Kifogástalanul mondta el trónbeszédeit, amelyekről sokan még mindig azt hiszik, hogy az ő szellemi teremtményei, holott ilyenkor – évente egyszer – nem egyebet tesz, mint felolvassa a mindenkori kormány törvényhozási indítványait, amelyeket megírnak neki. Egy szót nem változtat. Tényleg fölötte áll a politikának. De aki azt hiszi, teljesen kívül áll rajta, téved. A miniszterelnökök rendszeres audienciára járnak hozzá, és mindenbe beavatják. II. Erzsébet, ha nem is nyilvánít véleményt, pontosan tudja, mi történik az országban. És nem finnyás. Lehet, hogy akkora dicséreteket, mint most, a konzervatív David Camerontól, még nem kapott, de egészen intim jó viszony fűzte a munkáspárti Harold Wilsonhoz, kevésbé intim, de barátságos viszony az ugyancsak munkáspárti Callaghanhez, és soha nem élt vissza azzal, amit tőlük megtudott. A Buckingham-palotát hiába kérdezte bárki, bármikor, mit gondol a királynő erről vagy arról, válasz soha nem érkezett. Ehhez kicsit frivol illusztrációt fűznék: amikor a bulvársajtó kikezdte Károlyt, hogy nem érdeklődik eléggé Diana hercegnével közös, éppen kórházba szállított gyermekük iránt, a királynő megint csak mélyen hallgatott.

De amikor kellett, figyelt. Mindenki tudta, hogy édesanyjával, a száz évnél is többet megélt, csodálatos anyakirálynéval ellentétben utálja a szép Dianát, Károly nejét, unokái anyját. Ám amikor Diana, aki a válás után „összeállt egy arabbal” (Dodiról, a milliárdos playboycsemetéről, a Harrods áruház tulajdonosának fiáról van szó), tragikus körülmények között meghalt, és Tony Blair miniszterelnök az elhunytat „a nép hercegnőjének” nevezte, megtörte a hallgatását és beállt a sorba. Dianát annyian siratták, hogy nem maradhatott ki a gyászolók közül ő sem, ha már egyszer a nemzet, az egész nemzet képviseletére esküdött föl.

Mint említettem volt, Viktóriával ellentétben mindig távol tartotta magát a napi politikától. Az ükanya, mint tudnivaló, a szó szoros értelmében kormányozta a birodalmat, de legalábbis beleszólt miniszterelnökei döntéseibe. Fia, VII. Eduárd az I. világháborúban kulcsszerepet játszott. Viktória legrosszabb utóda az utóbb lemondani kényszerült VIII. Eduárd volt, aki nem rejtette véka alá Hitler iránti rokonszenvét. S bár emiatt éppenséggel nem kellett volna távoznia, az ok, mint mindenki tudja, egy kétszeresen elvált amerikai hölgy, Mrs. Wallis Simpson iránti hűsége volt, amit a brit establishment nem volt hajlandó lenyelni.

II. Erzsébet tanult ezekből az esetekből. Megtanulta, hogy a monarchiának (már ami maradt belőle) tilos politizálnia, és minél kevésbé teszi, annál jobban szeretik, annál kevésbé osztja meg a társadalmat. Természetesen bősz munkáspártiak, főként baloldaliak, időről időre fölteszik a kérdést: mi a fenének kell a briteknek monarchia, hiszen anélkül és a kellékei nélkül is boldogok lehetnének? De olyan meggyőző erő még nem támadt a baloldalon se, amelyik erős érvekkel kétségbe tudta volna vonni, hogy II. Erzsébet valóban a nemzeti egység jelképe. Ez nagyon nagyrészt a most 89 éves asszony magatartásának köszönhető. A baj csak az, hogy a „jónép” nem a királyi családot szereti, hanem őt. Márpedig egy szép nap valakinek a helyére kell majd lépnie. A tipp az, hogy a trónt nem finoman szólva is különös gondolkodású örökösének, fiának, Károlynak engedi át, hanem imádott unokájának, Vilmosnak, Diana elsőszülött fiának, aki azzal fényezheti tovább a Windsor-dinasztiát, hogy minden elődjéhez képest magatartása, megnyilvánulása, házassága révén is sokkal inkább „népfi”. Egy közülünk – ezt gondolják róla.