A kedvenc ellenség
Az osztrákoknak a németek iránti ellenszenve korántsem új keletű: a nagy szomszédot fitymáló megjegyzések errefelé bocsánatos bűnnek számítanak. Egy bizonyos határig. Ezt lépte most túl Marcus Franz, a szinte ismeretlen néppárti parlamenti képviselő: azt találta mondani, hogy Angela Merkel menekültpolitikájával, fiatal migránsok tömegeinek bebocsátásával valójában saját gyermektelenségét kompenzálja. A gondolatot blogjában bővebben is kifejtette: mivel a nemzet fennmaradásához családonként átlagban legalább 2,1 gyermekre van szükség, a németek „Mamija” keleti importtal pótolná a hiányt, s ezzel jóvátenné saját mulasztását is.
A megjegyzés felháborodást váltott ki, Reinhold Lopatka, az ÖVP parlamenti frakciójának vezére azonnal elhatárolódott és a párt nevében bocsánatot kért, majd választás elé állította a nem először fejfájást okozó képviselőtársat: vagy önként kilép a pártból, vagy kizárják. Szenvedélyes védekezés után Franz az előbbi mellett döntött. Távozik – közölte írásban –, mert személyes szabadsága fontosabb.
A polgári életében sikeres belgyógyász nem sok időt töltött a néppárti frakcióban: júniusban igazolt át a Stronach-csapatból. Lopatka a 2013-as választásokon meggyengült ÖVP frakcióját akarta egy újabb mandátummal erősíteni és ezzel felzárkóztatni a szociáldemokraták mögé. Hamar kiderült, milyen rossz választás volt ez a feltűnési viszketegségben szenvedő férfiú, aki korábban sem rejtette véka alá nézeteit. A homoszexualitást genetikai anomáliának, egyes nők gyermektelenségét erkölcstelenségnek nevezte, a szexuális bűncselekményeket bagatellizálta. Néppárti politikusként sem hagyott fel a legalábbis szokatlan kijelentésekkel. Júliusban Hitlert baloldali szélsőségesnek nevezte, novemberben követelte, hogy a parlamentben az egyfejű sast (az osztrák címert) kereszt váltsa fel, februárban a siketek jelbeszédét minősítette hiányosságnak, afféle „nyelvi protézisnek”. Mindezt még elnézték neki, ám a Merkel elleni támadás felett már nem lehetett szemet hunyni. A morális kár nagyobbnak tűnik, mint a plusz mandátum hozadéka.
Pedig a német kancellár menekültpolitikájának bírálata igazán nem tabutéma Ausztriában, mint ahogy a németek szidalmazása is történelmi hagyomány. Igaz, a gyűlölködés időszakait nagy összeborulások váltják.
S hogy mire vezethető vissza az osztrákok féltékenysége, az irigység, a rivalizálás kényszere? Ausztriára mindig nyomasztóan hatott, hogy önmagát Németország összefüggésében kell meghatároznia – vélik a történészek. A Németország-képet máig alakítja a mindenkori helyzet. Az 1848-as forradalmi hangulat egy új, haladó Németország illúzióját közvetítette; később – a königgrätzi ütközetig – a Habsburgok saját uralmuk alá tartozó Nagy-Németországról álmodoztak. A történészek az ellenszenvet 1870-ig vezetik vissza: szerintük az osztrákok soha nem heverték ki a traumát, hogy a franciák feletti győzelem után nélkülük jött létre a Német Birodalom.
Állítólag ebből a döntő csatából származik a németekre máig alkalmazott osztrák gúnyszó, a Piefke is. Gottfried Piefke volt az a karnagy, aki a csatát nyerő német hadsereg győzelmi indulóját komponálta. Az ekkor létrejött Német Birodalom modernnek, haladónak, erősnek számított, Ausztria ezzel szemben elavultnak, reakciósnak, avíttnak. Ekkortájt mondta Theodor Mommsen porosz történész a déliekről: „A bajor valamiféle átmenet az osztrák és az ember között.” A bélyeg túlélt minden kort, „Piefke” minden német, akire haragszanak, akit lesajnálnak, megvetnek, utálnak.
Az első köztársaság alapítói „Német-Ausztriára” vágytak; s még a szociáldemokrata Otto Bauer is Nagy-Németországról fantáziált, igaz, a szocialista forradalom jegyében. 1938 márciusa egy időre lezárta az álmodozások korát. Ausztria megszűnt létezni, Ostmark lett a Harmadik Birodalomban. Ma már nem titok, milyen lelkesedést váltott ez ki az osztrákok nagy tömegeiből. Aránytalanul sokukat bűvölték el a náci eszmék, s a borzalmak sem taszították eléggé a többséget. A németséghez fűződő viszony felfogása a második világháború után eltérő volt. Míg Adolf Schärf, az SPÖ későbbi vezetője már 1943-ban úgy vélte, hogy az osztrákokból kihalt a Német Birodalom iránti szeretet, a lakosság több mint fele még az ötvenes években sem ismerte el, hogy létezik külön osztrák nemzet. (Még 1999-ben is csak 83 százalék válaszolt igennel arra a kérdésre, van-e osztrák nemzet.)
A háború után felülkerekedett a hivatalos Ausztria igyekezete saját szerepének szépítésére, s ezzel együtt a németek befeketítésére. 1945 és 1955 között az osztrák politikusok Németországgal kapcsolatos nyilatkozatainak 73 százaléka volt negatív, egy időben még a „német” jelzőt is száműzték. A bizonyítványokban a tantárgy „oktatási nyelv” néven szerepelt. Mindez persze ellentétesen is hatott: feltehetően nem csak saját nevében tett hitet a nagynémet összetartozás mellett a néppárti Ferdinand Graf 1951-ben egy bajorországi CSU-rendezvényen. Bruno Kreisky 1954-ben arról egyezett meg Konrad Adenauerral, hogy Ausztria a német kultúrközösség része.
1955-ben éles vita folyt arról, vajon az újjáépült Burgtheatert Goethe Egmontjával avagy Grillparzer Ottokar király című ősosztrák darabjával nyissák-e meg. Ez utóbbi került ki győztesen.
A németek iránti utálatban sok lélektani tényező is közrejátszik. Pszichológusoknak kimeríthetetlen kincsestár az osztrákok kisebbrendűségi érzése. Ezt táplálja a németek lesújtó véleménye is: számukra a déli szomszéd kedélyes és elbájoló, de slampos és őszintétlen. Cserében Ausztriában a németek precizitását, rendszeretetét, szorgalmát fantáziátlanságnak és kíméletlenségnek tekintik.
A torzsalkodás a napi politikában máig jelen van. Ausztria nem volt túl lelkes a német újraegyesüléskor – félt EU-csatlakozásának hátráltatásától. Nem alaptalanul, bár a végén a németek segítették feltenni a pontot az i-re. Később annál több bosszúságot okoztak: aktív ellenfélként léptek fel az új tag Ausztria atomerőmű-ellenes magányos harcában. Amikor aztán 1998-ban, az osztrákok első EU-elnökségekor atyai segítséget kínáltak, Ausztria ezt önérzetesen elutasította, majd fél éven át minden lényegi döntést kikerült és áthárított a következő elnökre, Németországra. Még a közös nyelv ügyében is hiányzik a lojalitás: Ausztria csak ímmel-ámmal, rövid időre csatlakozott a német tolmácsolástól megfosztott miniszteri találkozók bojkottjához.
Végképp betett a kapcsolatnak, hogy Berlin 2000-ben támogatta a szélsőjobboldal kormányba emelése miatt elrendelt EU-szankciókat. Ezekben a hónapokban a német miniszterek kínosan kerülték a személyes kontaktust a francia ábécé miatt melléjük kerülő osztrák kollégákkal. Az osztrák kancellár pedig képes volt a szankciók befejezésére felszólító levelet Berlinbe is angolul küldeni.
Folyamatos riadalmat kelt a német tőke céltudatos hódítása, nagy múltú osztrák cégek német felvásárlása. Más külföldi jelenlét sem lenne kellemes, de ilyen felhördülést csak a németek képesek kiváltani.
És akkor most itt van ez a menekültügy; hát csoda-e, hogy a pragmatikus megfontolásokon túl Ausztria – néha csak úgy fű alatt – igyekszik betartani a nagy szomszédnak? De az más, mint a sokak által kedvelt Angela Merkel elleni személyeskedő támadás. Már csak azért is, mert sokan vallják: elkelne itt is egy ilyen kaliberű politikus.
