A hét aforizmája
Az aforizma a francia szellem legjellegzetesebb megnyilvánulása, tipikusan francia műfaj, a XVI. századtól napjainkig virágzik, s máig élvezetes szórakozást nyújt azoknak, akik kedvelik az elmés, ironikus, eredeti gondolatokat, az emberi társadalom természetéről vagy visszásságairól alkotott bölcs, tömör és egyedi ítéleteket.
Íme:
Az ellenzékiség igen rossz iskolája a kormányzásnak, s az okos politikusok. akik ilyen módon törnek hatalomra, nagy gonddal ügyelnek arra, hogy amikor elérték céljukat, olyan elvek szerint kormányozzanak, amelyek homlokegyenest ellenkeznek korábbi elveikkel.
Anatole France, eredeti nevén Jacques Anatole François Thibault
(1844. április 16. – 1924. október 12.)
Francia író, költő, kritikus, akadémikus. 1921-ben munkásságát irodalmi Nobel-díjjal ismerték el. Apja könyvkereskedő volt. Egyetemi tanulmányait követően könyvtárosként dolgozott a francia Szenátusban. Az egyetemen a romantikával szembeforduló és a klasszicizmushoz visszatérő költők vezéralakja, Leconte de Lisle volt a görögprofesszora. A fiatal költők Lisle vezetésével megalapították a Parnasse Contemporain című folyóiratot, amelynek közben az Anatole France írói álnevet felvett ifjú is szerkesztője és publicistája lett. Első jelentős irodalmi sikerét 1881-ben, 37 éves korában érte el a Bonnard Szilveszter vétke című regényével, 1892-ben jelent meg a Lúdláb királynő, ami szintén nagy feltűnést keltett.
1893-ban házassága válással végződött, ekkor kezdődött viszonya Léontine Lippmann-nal (Madame Arman de Caillavet), egy neves irodalmi szalon tulajdonosával. Ő ihlette a Thais (1890) és A vörös liliom (1894) című regényeket.
France-ot egyre inkább a saját kora problémái kezdték izgatni. 1896 és 1901 között jelentette meg a Kortárs történetek ciklust. 1896-ban a Francia Akadémia rendes, állandó tagjává választották, Ferdinand de Lesseps helyére.
A Dreyfus-ügyben az addig apolitikus, mélyen humanista Anatole France Émile Zola oldalára állt. Mikor Zolát börtönbe zárták, a sajtóban és gyűléseken állt ki Dreyfus és Zola mellett. Miután Zolától visszavonták a Becsületrendet, France is visszaadta saját tiszti fokozatát. Ekkoriban került kapcsolatba a szocialistákkal, alapító tagja lett az Emberi Jogok Ligájának. A Dreyfus-per parafrázisának írta A pingvinek szigete című regényét, amelyben elsősorban a francia igazságszolgáltatás és a hadsereg működését állította pellengérre. Elkötelezett harcosa volt az állam és az egyház szétválasztásának, Jeanne d'Arc élete című regényét a katolikus egyház indexre tette.
Az I. világháború kitörése után, a pacifista „kisebbséghez” csatlakozva France szakított a szocialista párttal. Elhagyta párizsi villáját és a Saint-Cyr-sur-Loire-ba költözött. 1914 szeptemberében publikálta A szociális háború című cikkét, melyben megjövendölte az időt, amikor „a francia nép barátságába fogadja a legyőzött ellenséget”. Cikkéből országos botrány kerekedett, több halálos fenyegetést kapott, s ezután hallgatásba burkolódzott.
A háború után ismét írni kezdett, rendszeresen publikált a l’Humanité-ban. 1919-ben szembe helyezkedett a versailles-i békeszerződéssel, tiltakozott a világháborút lezáró „igazságtalan béke ellen”. 1920-ban a Francia PEN Club elnökének választották.
Noha üdvözölte Szovjet-Oroszországot, 1922-ben felszólalt az első szovjetunióbeli koncepciós perek ellen.
Anatole France életének magyar vonatkozása is volt: az I. világháború előtt titkárnője Bölöni György felesége, a maga is író és festőművész Márkus Ottilia volt, aki később több visszaemlékezést tett közzé a nagy íróról.
