A hét aforizmája

Az aforizma a francia szellem legjellegzetesebb megnyilvánulása, tipikusan francia műfaj. A XVI. századtól napjainkig virágzik, s máig élvezetes szórakozást nyújt azoknak, akik kedvelik az elmés, ironikus, eredeti gondolatokat, az emberi társadalom természetéről vagy visszásságairól alkotott bölcs, tömör és egyedi ítéleteket.
Íme:

A vonzerő az, amivel úgy kapunk pozitív választ, hogy nem is kérdeztünk semmit.

Albert Camus
Mondovi, Algéria 1913. 11.7. - Villeblevin, 1960.1. 4.

Francia regényíró, esszéista. Algériai francia család gyermeke volt, apja elesett az első világháborúban, őt és öt testvérét spanyol származású édesanyja nevelte fel. Egyetemi tanulmányait tüdőbaja miatt nem fejezhette be. Gyógyulása után különböző munkákkal próbálkozott. Hivatalnok, ügynök, újságíró és dramaturg is volt.

Első kötete: L’Envers et L’Endroit (Fonákja és színe) 1937-ben jelent meg.

Írói hírnevét a német megszállás alatt megjelent filozófiai esszéje: Le Mythe de Sisyphe (1942) (Sziszüphosz mítosza) és a L’Étranger (1942) (A közöny) c. regénye alapozta meg. Ekkor már Párizsban élt, részt vett az Ellenállásban is. 1957-ben Nobel-díjat kapott. 1960 januárjában autóbaleset áldozata lett.

Camus 1956-ban kiállt a magyar forradalom ügye mellett. A magyarok vére (Le sang des Hongrois) című kiadványában így ír a forradalomról: „Létezik egy igazi Európa, mely abban egységes, hogy az igazság és a szabadság nevében ellenszegül a zsarnokságnak. A magyar szabadságharcosok ezrei ma ezért az Európáért halnak meg.”

Camus filozófiai gondolatait szívesen fejezte ki mítoszokkal. Az első mítosz Sziszüphoszé, amely az élet abszurditását kívánja feltárni: a halál gondolatával élő, az életet értelmetlennek látó embert. A Közöny hősét is a jelenben élés különbözteti meg környezetétől. A regény hőse, Meursault nem hazudik nem létező érzelmeket, ezért kell meghalnia: a konvenció világát jelképező bírák nem tűrik el, hogy nyíltan feltárt ürességével az ő gondosan titkolt ürességüket is leleplezze.

Két korai drámája: Le Malentendu (1944) (A félreértés) és a Caligula (1944) is az abszurditás gondolatát képviseli. A Caligula egy „egzisztencialista zsarnok” tragédiáját írja meg.

A megszállás idején egyre inkább előtérbe kerül a szolidaritás gondolata. Ez motiválja a L’État de siege (1948) (Az otromállapot) c. dráma allegóriáját és a La Peste (1947) (A pestis) c. regényét is, a pestis mindkettőben a fasizmus iszonyatát jelképezi.

A forradalom problémavilágát az ’50-es években kezdi feltárni a L’Homme révolté (1951) (A lázadó ember) c. tanulmány és az orosz terroristák között játszódó dráma: Les justes (1950) (Az igazak).

Utolsó regénye az ironikus hangvételű La Chute (1956) (A bukás) címében jelképesen utal az élet csúcsairól való zuhanásra éppúgy, mint az első emberpár bűnbeesésére, a paradicsom elvesztésére. Utolsó műve, a L’Exil et le royaume (1957) (A száműzetés és az ország) c. novelláskötet az idegenség fájdalmáról, a hazatalálás nosztalgiájáról vall.

/forrás: Világirodalmi kisenciklopédia, 1984/